Kultúra.hu
Philoktétész és
a hazug szó
2007.
szeptember 15.
KARSAI
GYÖRGY
I. e.
409., 1958., 1983. Három (fő) szövegváltozat, Szophoklész, Heiner Müller
és John Jesurun drámájának keletkezési évszámai. Ezeket a műveket vallja a
StúdióK Philoktétész-előadása ihlető forrásának, mint amely darabok alkotják a
színen elhangzó szöveget. KRITIKA
Ha
jól figyeltem, mindez a gyakorlatban azt jelenti, hogy mintegy 75-80 % jut a
klasszikus ókornak, a többin osztoznak a 20. századi szerzők; ez utóbbiaknak
köszönhető a cselekmény némely új fordulata, mint például az Odüsszeusz-Philoktétész
összecsapás, vagy Odüsszeusz és Neoptolemosz meggyilkolása, illetve Héraklész
általi feltámasztása. De azért a poénosan-remekül ülő idézet a Casablancából
-"ez egy gyönyörű barátság kezdete" - jegyzi meg Odüsszeusz, amikor
Neoptolemosz vissza akarja szolgáltatni Philoktétésznek korábban csalárdul
elvett íját -, vagy az a Philoktétész-szóvicc, hogy "én egy kicsit még
lábatlankodom itt!..." -, vagy a kelj fel és járj!" bibliai szöveg
előadásba emelése azt mutatja, hogy a rendező, Koltai M. Gábor és állandó
dramaturgja, Sediánszky Nóra igen gondos munkát végeztek a szövegkönyv
elkészítésekor. Nyilván szándékosan vegyítik például Szophoklész zengzetes
kardalszövegét Heiner Müller filozofikus eszmefuttatásaival és Jesurun nyersen
durva kirohanásaival, illetve a már-már gátlástalanul hatásvadász saját
kiegészítéseikkel, hiszen a nézőkre gyakorolt hatás - bármely színházi előadás
lényege - jól érzékelhető: a tragikus életérzés (az arisztotelészi félelem és
részvét) mellett, vagy akár azt el is nyomva, ott van a tragikus-cinikus
irónia, a nesze nektek mitikus hősök, trójai háború, morális érték és tiszta
erkölcs!-tanulsága.
Az
'eredeti' tragédia Szophoklész legkülönösebb, talán legtragikusabb drámája,
amelyet élete alkonyán, erős Euripidész-hatások alatt írt - ilyen legelőször is
a deus ex machina használata (egyetlen darabjában sem nyúlt ehhez, a fiatalabb
pályatárs által kitalált dramaturgiai eszközhöz), vagy a halál nélküli tragikum
ugyancsak euripidészi ötletének átvétele. Koltai pontosan érti és elemzi
Szophoklész drámáját, s az így született eredményt dúsítja fel a többi
szerzőtől vett dramaturgiai és textuális ötletekkel. Logikus, precízen
kidolgozott gondolatrendszer, amely érzésem szerint még keserűbbé, még
tragikusabbá, még hozzánk szólóbbá hangolja a pedig már Szophoklésznél is éppen
eléggé tragikus történetet. A Philoktétész alapkonfliktusához a címszereplőnek
semmi köze nincsen, a Philoktétész című tragédia nem elsősorban Philoktétészről
szól. Ennek megértéséhez röviden fel kell idézni a mítoszt, s azt, hogy ennek
alapján Szophoklész hogyan szerkeszti tragédiáját.
Odüsszeusz
azt a feladatot kapta a görög sereg vezetőitől, hogy vigye Trója alá azt a
Philoktétészt, akit a háború megkezdése előtt, mintegy tíz évvel ezelőtt éppen
ő tett ki - egyébként szintén parancsra - az embernemjárta, lakatlan Lémnoszon,
mivel a kígyómarástól szenvedő hős fájdalom-ordításai lehetetlenné tették a
közösség normális működését. Most azonban egy jóslatból kiderült, hogy nélküle
nem lehet bevenni Tróját, tehát valahogy el kell érni, hogy visszatérjen az őt
eláruló görög közösségbe (itt és most messze vezetne azon elmerengeni, hogy tíz
év után azért már tényleg éppen ideje volt, hogy a görög seregben valakinek
eszébe jusson megkérdezni egy jóst, ugyan miért nem sikerül már bevenni ezt a
ronda várat). Csakhogy Philoktétészt nem lehet sem erőszakkal, sem meggyőző
szavakkal rávenni arra, hogy megbocsássa az ellene elkövetett bűnöket, hiszen
legyőzhetetlen - nála vannak Héraklész csodafegyverei, íja és nyilai -, és
engesztelhetetlenül gyűlöli a görögöket, köztük is legkivált Odüsszeuszt. A
lehetetlen feladat megoldása zsenialitást kíván, s ki más lenne erre képes,
mint a csavaroseszű Odüsszeusz. Magával viszi küldetése szövetségeseként azt az
ifjút, aki a trójai háború és a Philoktétész elleni árulás bűnében ártatlan
nemzedék képviselője, s olyan fegyvert ad a kezébe, amely a legyőzhetetlen Philoktétészt
térdre kényszeríti (ez most szándéktalan szóviccé sikeredett, de a kép konkrét
és átvitt értelemben is pontos, helyénvaló!) Ez a fegyver pedig a hazug szó,
amely ellen Philoktétész egyszerűen azért nem tud védekezni, mert jól
érzékelhetően nem is tud ennek a minden emberi értéket lerombolni képes
csodafegyvernek a létezéséről. Philoktétészt tehát Neoptolemosz nem is
elsősorban a héraklészi fegyverektől fosztja meg, hanem attól az utolsó, még az
emberléthez kötő kapocstól, ami nem más, mint a szó, a világ jelenségeit leírni
hivatott emberi nyelv. Szophoklész legkeserűbb gondolata ez: a Philoktétészt
sújtó tragikus sors más - rosszabb -, mint akár Antigoné, akár Oidipusz
tragédiája: ha már a szó is pusztításra termett fegyverré válik - ráadásul egy
tiszta lappal induló generáció legkiválóbbnak hitt képviselőjének
használatában, aki a puszta anyagi haszon reményében fordítja azt ellene -,
akkor tényleg csak az öngyilkosság marad. Csakhogy Héraklész deus ex machinája
még ezt a kiutat is elzárja előle: megalázottan, minden értékétől megfosztottan
el kell mennie Trójába, segítenie kell elpusztítani Tróját.
Idáig
tart Szophoklész tragédiája, s itt lép tovább Koltai rendezése: ezt az igazán
kiábrándító, tragikus világképet festi még tragikusabbra, még kiábrándítóbbra a
vendégszövegek értő felhasználásával. A nem szophoklészi jelenetek - mint
amilyen Philoktétész többszöri ütköztetése Odüsszeusszal, majd a kettős
gyilkosság, illetve a tündérmeséket idéző, csillámló varázsporral végrehajtott
új életre keltés, nem utolsó sorban pedig ez a már-már az abszurdra hajazó
békés-boldog befejezés a se nem élő, se nem holt, bambán és tehetetlenül
vigyorgó szereplők között magabiztos nyugalommal intézkedő, elegáns, fehér
szalmakalapos Héraklésszal - nos mindezek a jelenetek monumentális mértékűvé
növelik az érzést, hogy itt már minden életpillanatunkról, vagyis életünkről
éppen úgy, mint halálunkról a gátlástalan és ezernyi, kiszámíthatatlan alakban
mindenütt jelenlévő hatalom dönt.
Koltai
színpadán minden ennek a tragikus iróniával fűszerezett, végtelenül tragikus
világképnek van alárendelve: Lémnosz szigete egy keskeny mederben csordogáló
patakocskával körbefolyt, kopott emelvény, amelyen gusztustalanul málló,
virágmintás tapétafalon ízléstelenül giccses műhalak úszkálnak a semmiben (a
végén remek burleszk-poénként - a dráma legtragikusabb jelenetébe ágyazva! -
Héraklész véletlenül életre is kelti az egyiket). De a sziget-lét sem veendő
komolyan, hiszen minden irányban, bármikor le lehet e sziget-dobogóról lépni, s
Philoktétész barlangjának szája egyszerű ajtó, kilinccsel, nyitható, csukható.
A
színészek, e sokfelől összeverbuvált "társulat" tagjai, ha nem is
mind azonos színvonalon, de jók. Sőt, nagyon jók: fegyelmezetten, a szerepek
pontos értelmezésére épülő játékkal építik a történetet. Huszár Zsolt
Odüsszeusza fekete garbóban, fekete nadrágban és bokáig lebbenő, fekete
köpenyben egy sokat megélt Mátrix-hős fájdalmas-keserű titokzatosságával
rezzenéstelen arcán, megkérdőjelezhetetlen bölcsességgel irányítja az
eseményeket: ha kell, manipulál és parancsol, de ha arra van szükség, megértően
hallgat, mi több, meg is alázkodik. Huszár képes érzékeltetni, hogy a halálos
fenyegetés árnyékában ez a végtelenül cinikussá züllött Odüsszeusz egykor
igenis igazi hős volt, aki a hazájáért és a közösségért minden veszélyt
vállalni tudott. Menszátor Héresz Attilát én még nem láttam ennyire jónak: neki
van a legösszetettebb szerepe: ő a Neoptolemoszt kísérő Kar és a dráma végén
fellépő Héraklész is. Szinte mindvégig a színen van, s sikerül elérnie azt,
amire csak a legnagyobbak esetében tudok példákat mondani: oly intenzitással
van jelen, hogy akkor is középponti szereplője a cselekménynek, amikor a
háttérben csendesen kézimunkázik; mint a záróképben megtudjuk, mindvégig egy
apró görög zászlót hímzett, amelyet azután boldogan illeszt a fásultan bámuló
Philoktétész íjának végére. Időnként kifejezetten hátborzongató, amint kilépve
Kar-szerepéből partnerei - Philoktétész és Neoptolemosz - fejére olvassa
az igazságot, amelyet ők jól láthatóan képtelenek elfogadni (vagy talán meg sem
értik, amit mond). Szenvtelen hangon elmondott szavai mégis pörölycsapásként
zuhannak ránk; ő az, aki minden szerepében, akár kívülállóként, akár közvetlen
érintettként a kellemetlen, pontosabban elviselhetetlen igazságot kimondja.
Kovács Krisztián Neoptolemosz szerepében az első jelenettől eltekintve teljesen
egyenrangú partnerként tud részt venni ebben a magas színvonalú összjátékban.
Sajnos Neoptolemosz jellemtorzulásának pillanatát, az Odüsszeusszal folytatott
első összecsapását nem tudja jól megoldani, pedig itt dől el, hogy Akhilleusz
dicső jellemű fiát látjuk-e, vagy egy, az anyagi és erkölcsi haszonért minden
erkölcsi gátlást sutba vetni kész fiatalembert. Elsősorban az ifjú lelkében
lejátszódó folyamatok, a különböző intenzitású érzelmek megmutatása hiányzik
alakításából.
fotók: Schiller Kata
A
sok jó alakítás közül is kiemelkedik Mucsi Zoltán Philoktétésze. A Krétakör
előadásain megszokott hibátlan összpontosítást és tökéletes fizikai állapotot
hozza magával és kamatoztatja egy "klasszikus" tragédiában virtuóz
módon. Mucsi valósággal lubickolni látszik a szerepben; a szó legnemesebb
értelmében eggyé válik Philoktétésszel. Halottfehérre meszelt, visszataszítóan
ronda lárvaarc mered Neoptolemoszra, s folyamatosan nyilvánvalóvá teszi, hogy
ezt az embert nem lehet szeretni, sőt, szimpátiát is igencsak nehéz lenne
érezni iránta. Ez messze több - kiábrándítóbb! -, mint amit Szophoklész állít
hőséről. Mucsi olyannak mutatja Philoktétészt, mint aki valaha talán tényleg a
görögök - vagy mondjuk inkább, általában az emberek - közé tartozott, de ma már
ez elképzelhetetlen; már kizárólag gyűlölni tud, engesztelhetetlenül acsarkodni
mindenkire, akinek köze volt élete tönkretételéhez. Neoptolemosz hazugságának
napfényre kerülése csak elmélyíti azt a végtelen gyűlöletet, amely kitölti
életét. Mucsi arra a bravúrra is képes, hogy szövegen túli jelentéseket fűzzön
a történethez: amikor a fájdalomtól őrjöngő, önkívületi állapotba kerülő
Philoktétészt látjuk, ahogy kifordult szemmel, görcsbe csavarodott végtagokkal
összecsuklik, majd fetrengve vonaglik a fal tövéhez szorulva, egyszeriben
nemcsak azt értjük meg, miért húzódik undorodva félre Neoptolemosz, de a
színpad jelenben igazolja a görög sereg vezéreinek tíz évvel ezelőtti döntését:
ezzel az artikulálatlanul hörgő-ziháló véglénnyel tényleg egyetlen éplelkű ember
sem maradhatott együtt a megtébolyodás veszélye nélkül! Nagy alakítás.