LÁszlÓ BeÁta LÍdia: VilÁgok kÖzÖtt

POSzT fesztivál(napló), június 5-6.

(...)

Ha létezne a legjobb fesztiválindító előadás versenykategóriája, akkor a Koltai M. Gábor rendezte Énekes madár biztos ennek díjazottjai között lenne. A közönség minden rétegének sikerül azonnal kapcsolódnia a színpadon előhívott nyers, szikár, majd kétségbeejtően kaotikus miliőhöz. A két rikácsoló, szerelmet szipolyozó vénlány tragikus összeomlása feszültségtől duzzadó energiákat gyűr fel, melyek következtében egyre mélyebbre és magasabbra haladunk a térben, felpattannak a komótosan leszögezett, a realista gesztuselemeket elrajzoló nyelv konvenciói, és az előadás időkezelése több síkra bomlik szét. Koltai remegő ízekre boncolja a dráma világában működő valóság és csoda egységét.

Az első felvonásban egy valósághű falusi konyhát látunk, ahol karakán, elrajzolt egyéniségek ütköztetik indulataikat. Eszter (Szabó Márta) és Regina (Széles Zita) életére rázuhant a fogyó idő súlya, most lesz igazán nagy jelentősége annak, hogy a tíz éve udvarló Lukács (Horváth László Attila) és Máté (Fellinger Domonkos) még mindig képtelenek összeszedni erejüket a leánykéréshez. Magdó és Móka igaz vonzalma elemi erőket piszkál fel a többi szereplőben – ennek révén vezet a történet a valóság imitálásától a csodás elemek rendszerén keresztül a magasságokba nyúló tragikumhoz.

Nehéz meghatározni a négy zenész helyzetét és szerepét a térben és a történetben. Minden bizonnyal egy magasabb szférát képviselnek. Bejárásuk van a játéktér minden zugába, ezt ki is használják. A hegedűs a föld alól, a pincéből/ a gödörből/ a pokolból kúszik a szereplők közé, ám azok nem érzékelik őt, nem kerülnek vele kapcsolatba. Máté dühkitöréseit az egyik zenésznek kell elszenvednie, aki meggörbült háttal és összeszorított fogakkal tűri az ütlegelést. A Csík Zenekar, a Quimbi, a Kispál és a Borz slágerei és a szüzsé olykor kölcsönösen gyengítik egymást: a zene nem tud intenzív lenni a dikció miatt, viszont megakasztja a drámai folyamatot. A dalos részek kizökkentik a színészeket a karaktereikből, és olyan  ̶  külső szemmel érzékelhető  ̶  igazságok kikiáltására kényszerítik, melyek távolságtartást tételeznek karakter és színész között.

Koltai tökéletes színpadi természetességgel mozgatja a valóságszerű és csodás elemeket, így a darab olyan mélyrétegeit szakítja fel, melyek túlmutatnak a balladisztikus, mesejátékot idéző, keserű realizmus határain.

(...)