"Jaj boldogtalan emberek, kik hétköznapi életet nem élhetnek" – gyászolja a Kar Philoktétészt, a tragi­kus sorsú harcost, aki már a trójai ostrom előtt legyőzetett. Puszta szigeten hagyta őt a görög sereg Odüsszeusz tanácsára, mert nem bírták elviselni kígyó marta lábának bűzét, és zavarta áldozataikat a bűntelenül szenvedő átkozódása. A sors bizarr játéka, hogy éppen a háború első áldozata veheti csak be Tróját. Tíz év és tengernyi szenvedés után a megfáradt és megfogyatkozott görög sereg jóslatot kap, miszerint Héraklész íja – Philoktétész büszkesége – és az önszántából a gyűlölt görögökkel harcoló nyomorult segítségével diadalmaskodhatnak. Odüsszeusz a halott Akhilleusz fiát, a dicsőségre szomjazó ifjú Neoptolemoszt, akinek nem volt része Philoktétész elárulásában, viszi magával a szigetre: ő talán képes lehet visszacsalni a kitaszítottat. Hármójuk tragikus játszmái – önfeladás, megalkuvás, ármány, hazugság, zsarolás és fenyegetés – adják Szophoklész talán legkiábrándultabb drámájának cselekményét.

Koltai M. Gábor rendező és Sediánszky Nóra dramaturg a három alak intenzív drámájára fokuszál. Az előadás szövegkönyvének jó része Jánossy István fordításából készült, de felhasználták a korábbi magyarítások – Arany János, Csengery János, Csiky Gergely – néhány fordulatát is. Megfogyatkozik  a szereplők száma, akik a kortalanul modern, halak díszítette falból, ajtóból, valamint négyzetes ereszcsatorna ölelte alacsony pódiumból (jelmez-díszlet: Vereckei Rita) álló puritán, kamaraszínházi térben a színre lépnek. Az álhírt – Odüsszeusz hajója közelít, hogy Philoktétészt magával hurcolja – nem egy álruhás kereskedő összeesküvő, hanem az egyszemélyes Kar közli. A Kar „nem eleven fal, amit a tragédia emel maga köré azért, hogy a való világtól elhatárolja magát" (Schiller), de nem is saját akarattal, jellemmel bíró individuum. Antik klasszikusok színrevitelének kulcskérdése, hogy mit kezd a modern „individuális színház" a karral. A kar eredetileg a tra­gédia szimbolikus tere – a nyilvánosság, a közösségi élet fóruma. Az alkotók nem hagyják el a Kart, pedig megtehetnék, ahogy megtette ezt Heiner Müller is, akinek Philoktétészéből számos anakronisztikusan nyers („Bár magam válnék gyilkos lövedékké. Mely öl, és közben azt is érzi, amit tesz") mondatot és XX. századi illúziótlan történelem­szemléletet kölcsönzött a bemutató. „Én egy kicsit még lábatlankodom itt" – mondja a nyomorék főhős, ami az alkotók groteszk be­toldása.

Kovács Krisztián (Neoptolemosz), Menszátor Héresz Attila (Kar), Mucsi Zoltán (Philoktétész) és Huszár Zsolt (Odüsszeusz) - Schiller Kata felvétele

Az előadás hősei azonban értékesebbek, mint Müller lelketlen, vadul hataloméhes ragadozói. Hor­doznak valamit a tragikus hősök formátumából.  Sorsuk tragikus elrendelés. A Kar és egy félisten testesíti meg a végzetet. Menszátor Héresz Attila jelképes, a cselekmény fölé emelkedő, kíméletlenül kimért, hidegen fölényes alak, elegáns fehér zakójában olyan, mint egy gyarmatosító. Arca se rezdül, hangját sem emeli, lépéseit se gyorsítja. Szop­hok­lésznél az ifjú hőst kísérő kortársak (a kar) – még a szereplőknél is önzőbb, korlátoltabb, romlottabb csapat – teszik a dolgukat akkurátusan és (karhoz mérten) rendkívül aktívan. Menszátor Héresz At­ti­la figurája nemigen avatkozik a cselekménybe, leginkább oldalt hátul üldögél és hímez: a többiek „úgyis megjárják útjukat". Szim­bolikus alak, maga a sors (fonállal bíbelődik, papírhajóval játszik), aki ha fehér kalapot tesz fejére, máris a megbékülést hozó deus ex machina megtestesítője lesz: csodatevő Héraklészként ügyködik. Többször felharsan Verdi, A végzet hatalma nyitánya. Az előadás ironizál a sorsszerűséggel, de még­sem vonja vissza érvényességét.
Engesztelhetetlen gyűlölet, a múlt vétkeiből sarjadzó harag ejti rabul Philoktétészt. Mucsi Zoltán nagyszabású alakításában megmutatkozik a klasszikus hős (tragikus) emberi nagysága. Pedig Phi­loktétész szánalmas roncs, arca betegesen sárga, szeme ijesztően véres, karja gacsosan görbül, beteg lábfeje bénán csüng. Epileptikus rohama rémületesen hiteles „színészi mutatvány", tényleg hihető, hogy megölnék azzal, ha vergődő, kifacsart tagjait lefognák. Nemcsak gyűlöletében grandiózus alak Philoktétész, emberszeretete, bizalma is kivételes. Provokálóan jóságos. Eredendő humánumát nem marta szét az évtizednyi magány: megmaradt jóindulata. Feltétlen bizalommal kúszik Neoptole­mosz­hoz, hogy átölelje. Maradt benne empátia, együtt gyászol a fiúval ő, aki mindenkinél többet szenvedett. Keserűség és naivitás, harag és szeretet sajátos összeforrásának felmutatása kivételes színészegyéniséget követel. Mucsi Zoltán jelentős Philoktétész. Elhagyottságról, egyedüllétről, az élet elmúlásáról megszerzett tudásának esszenciája egy-egy sűrű mondata.
Odüsszeusz formátumos ellenfél. Huszár Zsolt zárt, fekete ballonkabátjában szoborszerű mozdulatlansággal áll az első járás (az előtérbe vezető ajtó) közelében. Jelenléte ideiglenes, ha küldetése véget ér, indul rögvest. Egyszer sem megy át a másik oldalra! Egyszer ugyan magabiztosan beül Philoktétész rozzant, könyvekkel kitámasztott fotelébe. (Philok­tétészt barna zakójában szemétre hajított értelmiséginek is láthatjuk. Ezen a szigeten a műveltség szimbólumai is bútoralátétté silányulnak.) Virtuózan, meggyőzően érvel. Erős ember, alig gesztikulál. Te­hetséges, előre megfogalmazza a „sajtóhírt", amivel majd megmagyarázza, hogyan halt meg Philok­té­tész, ha mégis meg kellene őt ölni. A manipuláció bravúros megoldásai, a hatékony érdekérvényesítés már nem szórakoztatják. „Zeusz, tudd meg, Zeusz, ki e földön uralkodik, Rendelte így – én csak parancsait teszem." A végzet kvalitásos, örömtelen végrehajtója, fáradt és kiégett harcos Odüsszeusz. Neop­tolemosz: Kovács Krisztián – ruganyos, megnyerő ifjú. Át akarja venni apja helyét a mitológiában, ő akar lenni a legnagyobb hős. Az ajtó párkányába kapaszkodva húzódzkodik néhányat beszélgetés közben. Kezdetben vehemensen ágál az ellen, hogy hazugsággal érjen célt, később kiábrándítóan simán rááll a dologra. Belelendül a hazugságba, még apja halálát, gyászát is belekeveri. Az eredetiben a fiatal hős megvallja árulását, a Stúdió „K" előadásának világképe illúziótlanabb: az ájulásból magához térő főhős pillantja meg Odüsszeuszt, és ért meg mindent. Ez a Neoptolemosz félúton van Heiner Müller Philoktétészt hátba szúró gazembere és Szophoklész önmagát megtagadó tiszta jellemű harcosa között. A színészek majdnem maradéktalanul feltöltik meghúzottan is hosszú – tíz-tizenkét soros – megszólalásaikat. Fojtott feszültséggel, méltósággal, ám enyhe monotóniával gördül előre a cselekmény. Világos a térszervezés, a kisszámú akció és mozgás mindig jelentést nyer, élesre fogalmazottak a szituációk, plasztikusak a státusjátszmák.

Mucsi Zoltán a címszerepben - Schiller Kata felvétele

A görögség boldogulását – ennek jelképe a trójai győzelem – meghatározó hősök szükségszerű gyűlölködése az egyfős Kar ellenére is közösségi eseményként értelmeződik. Az előadás nem aktualizál, mégis eszünkbe juttatja köz-életünket. Kietlen szigeten viszálykodnak a szereplők, ahonnan hajó nem indul sehova. Tragikus fátum a rendíthetetlen megosztottság, amely sorra megrontja a nemzedékeket. A érett középkorú Phlikotétészt éppúgy áthatja az utálat, mint a harmincas Odüsszeuszt, de lassanként beletanul a pártoskodás meddő játszmáiba a fiatal Neoptolemosz is. Senki sem okolható a viszályért, a görög tragédiákra jellemzően a végzet transzcendens és nem immanens: „Nincs ebben semmi csodálatos. Isteni kéz küldte nyomorba, ha jól tudom" (Neoptolemosz). Egymás foglyai ők. A helyzet rabjai. Fel is harsan a hangszórókból a rabok kórusa, ez a hatalmas, magával ragadó himnusz a Nabuccóból. Nincs szabadulás se a babiloni, se a trójai fogságból. Mivel a permanens válság nem a hősök bűne, megoldása sem tőlük függ. Ezért van szükség az isteni (héraklészi) közbeavatkozásra. Előtte azonban véres rémdrámává korcsosul a tragédia. Philoktétész elvergődik Odüsszeuszhoz, és félig a takarásban falhoz csapkodja fejét. Spriccel a vérpatron. Majd a négyzetes pódium körül futó ereszcsatornába fojtja az életerős Neoptolemoszt. XXI. századi horror, amely az efféle naturalista kvázivérengzésekhez hasonlóan messze alulmúlja az előadás többi elemének minőségét; az illúziószínházi – filmes – trükközés itt is hiteltelen. Philoktétész már nem hős – torz lelkű gyilkos.
A zárójelenet a klasszikus remekmű igen expresszív kortárs lábjegyzete. Nagyon másféle, ám izgalmas színház. Lehetséges, hogy a korábbi jelenetek fojtott fogalmazását is megélénkítették volna a hasonló, vad ötletek. Héraklész csodatétele, az isteni kiengesztelődés sem több, mint a totális irónia gesztusa. Csillámport szór a halottakra, akik felélednek (még egy falra szögezett szárított hal is ficánkolni kezd), tántorogva lábra állnak, úgy néznek ki szétvert fejükből, mint a zombik. Dübörög a zene, a szenvtelen hérosz kezében görög lobogó, ezt varrogatta félrevonulva. Ez a sereg: egy véres gyilkos, egy unott hérosz, lelketlen félhalottak indulnak, hogy megvívják Tróját.
 
 

Szophoklész:
Philoktétész
(Stúdió „K")

Heiner Müller és John Jesurun szövegeinek felhasználásával. Dramaturg: Sediánszky Nóra. Dísz­let-jelmez: Vereckei Rita. A rendező munkatársa: Gyulay Eszter. Rendező: Koltai M. Gábor.
Szereplők: Mucsi Zoltán, Huszár Zsolt, Kovács Krisztián. Kar: Menszátor Héresz Attila.