RÉMSÉGEK ASZTALA

John Ford: Kár, hogy kurva / Magyar Színház

2010.10.04.

A nem titkolt érzéki testvérszerelem féltékeny gyilkolászásba fúl. A késő reneszánsz rémdráma játékos, groteszk képeit elmossa a kitartóan buzgó véráradat. Sötét tónusú akciódús filmként pereg le előttünk egy shakespeare-i mintázatú, ám másféle léptékű szerelmi tragédia. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.

A Shakespeare-kortárs (illetve mesterét jócskán túlélt) szerző, John Ford dühöngő vak ösztönként mutatja be a szerelmet műveiben. Koltai M. Gábor színpadán a túlcsorduló érzékiség, a kifinomult hedonizmus és a tomboló szenvedély burjánzó képei vegyülnek egy Tarantino-mozi szélsőséges, vad elrajzoltságával, vagy Buňuel némely műveinek sokkoló szürrealizmusával. A produkció egyszerre játékos és horrorisztikus, fegyelmezett és szertelen: mintha csak a rémdráma borzongtató fordulatait akarta volna oldani a rendező, mikor öncélúnak tetsző, könnyed és gyermeki játékokat illesztett az elborzasztó matériába. Szappanbuborékokat eregetnek, színes műanyag játék-kardokkal hadonásznak, plüssállatkákat szorongatnak, békauszonyt csatolnak, s abban ügetnek körbe egynémely szereplők, elsősorban a gyermeki énjét rendre kidomborító kérő, Bergetto (Gémes Antos). S persze nagy nyomatékot kap az előadásban a kései reneszánsz korának testkultusza, az emberi működés anatómiai vizsgálata is: a csinos bőrönddel, mozgó laboratóriumával közlekedő tudós doktor (Végh Péter), ha teheti, mintát, kenetet vesz az elébe kerülő testekből, s élvezettel és elmélyülten vizsgálgatja a megszerzett leleteket.

Ritka véres előadás: miután a cinikus rezonőr-szolga, Vasquez (Gula Péter) dulakodás közben kitépi a megvetett nevelőnő, Putana (Dániel Vali) szemeit, felmutatja a véres golyókat, s rágcsálni kezdi őket. Az elboruló elméjű, önmagából kivetkezett szerelmes ifjú, Giovanni (Pál András) pedig a játék végén tőrére tűzi s felmutatja rajongva szeretett, s (általa) legyilkolt testvérhúga, Annabella szívét. Odadobja valakinek a kocsonyásan rezgő húsdarabot, s a pazar lakoma résztvevői ijedten dobálni kezdik az emberszívet. Ekkor már épp általános öldöklés veszi kezdetét, késsel, tőrrel döfködik egymást a felgerjedt bosszúállók, mert hisz majd mindenkinek van megtorolni valója: kinek a megcsalattatásért, kinek a megtépázott hitért, kinek a halálos féltékenység okán.

Csernus Mariann

A világ, ami kibomlik előttünk, végletes szenvedélyek, totális erkölcsi szétzüllés hona: a vérfertőző kapcsolat testvérhúg és bátyja között nemcsak egyházi, hanem világi tabukat is sért, s mint ilyen, mindenestől üldözendő. Ám a vonzalmukra ébredt szerelmesek büszkén vállalják bűnös érzelmeiket, magukra vonva a külvilág haragját. S persze az egyház dogmákat védő, fölkent, ám valódi lényegükben megmutatkozó papjai is a morális szétesés képviselői: a Giovannit rendre figyelmeztető szikár Bonaventura páter éppúgy, mint a negédes és földi élvezetekbe merülő, festett lábkörmű bíboros (mindkét figurát Rancsó Dezső játssza).

Az előadás meghatározó díszleteleme egy hosszan elnyúló plexiasztal (díszlet: Vereczki Rita): bonctermi kellék és reneszánsz lakomák színtere, amelyre föllépve, mint valami kifutón játsszák le vad játékaikat a szereplők. A rideg kövezettel borított, körbecsempézett helyiségben rituális aktusokat celebrálnak és széttartó, hangos játékokat játszanak a szereplők. Koltai M. Gábor hatásosan bontja ki a szerelmi tragédiát, s teremti meg a játék ironikusan reflektált közegét, ám az egymás mellé rendelt, sokszor talányosan rejtvényszerű játékelemeket külön-külön is hangsúlyossá teszi. Ezáltal túlságosan is harsány lesz az előadás: amit mond, azt hangosan és (majdnem végig) nagyon nyomatékosan mondja.

Csöpög a piros festék a játékosok arcáról, testéről, tocsognak a vérben a szereplők: lehet, hogy kevesebb festékpatron szétpukkantása hatásosabb lett volna. Mikor Giovanni megöli kedvesét, a legyilkolt nő lábai kikandikálnak az oldalajtóból. S akkor alakítója, Pál András visszamegy a tett színhelyére, és sokadszor is beledöfködi tőrét a már élettelen testbe, mint valami őrült kéjgyilkos.

Jelenet az előadásból, Vereczkei Rita díszlete. Forrás: port.hu

Jelenet az előadásból, Vereckei Rita díszlete. Fotó: Puskel Zsolt (Forrás: PORT.hu)

A szerelmét büszkén vállaló Annabella Darabont Mikold m.v. megformálásában riadt, szenvedő teremtés: még jóformán be sem teljesült testvérnászuk, már gyötrelmes és megoldhatatlan dilemmákkal kell szembenéznie. Az előadás legsúlyosabb színészi alakformálását Pál András nyújtja. Okosan és precízen építi föl figuráját, s jut el a zabolátlan szenvedélytől a féltékeny őrület stációiig. Sötét tüzű lobogással szeret, hamleti kétségek között hánykolódik, míg végül őt is elkapja a gépszíj: nem ura már önmagának. Gula Péter gunyorosan haszonleső szolgát formál Vasquez alakjából: öntudatos és magának való kaján kéjenc, aki gyönyörűséggel szemléli társai pusztulását. Csernus Mariann játssza a testvérek apját, nemes tartással, a hajdani szilárd erkölcsi világrend délceg katonájaként. Aztán magába roskad ő is a sok rettenet láttán. Szűcs Sándor (Donado) aktatáskás, bevásárlószatyros kishivatalnokként követi végig a drámai eseményeket, Ruttkay Laura Hippolitaként élénk színekkel játssza a megcsalt, bosszúszomjas szeretőt. Horváth Illés Saronzo főnemesként a szerelmi vetélkedésben alulmaradt könnyű léptű, sármos férfit, majd a felbőszült hímet adja szenvedélyesen.

Az egyenetlen, ám erőteljes rendezői erudícióval felépített, olykor sokkolóan brutális előadás a tematikus évadjával új ciklust kezdő Magyar Színház egyik első, nem minden kockázat nélküli vállalkozása. Igaz, a Hevesi Sándor téren rég láthattunk ilyen intenzív színházat.

Fordította: Vas István
Dramaturg: Sediánszky Nóra
Díszlettervező: Vereckei Rita
Jelmeztervező: Tihanyi Ildikó
Rendezőasszisztens: Hűbér Tünde
Rendező: Koltai M. Gábor
Szereplők: Pál András, Darabont Mikold, Horváth Illés, Gula Péter, Rancsó Dezső, Dániel Vali, Ruttkay Laura, Csernus Mariann, Gémes Antos, Szűcs Sándor, Végh Péter, Tóth Sándor, Rusznák Adrienn, Szatmári Attila