Kettőt egy csapásra
Szeretnék figyelmükbe ajánlani egy nagyon szép színházi előadást, és egy nagyszerű embert, Ölbei Líviát, akit arra kértem, hogy rendszeresen írjon kritikát a Kultúrpart számára.
A Philoktétészt a Stúdió „K”-ban lehet látni,
fiatal, tehetséges kollegám, Koltai M. Gábor rendezte. Ő azokat, az általam
igencsak nagyra becsült rendezőket képviseli, akik akkor nyúlnak egy témához, ha
valódi, mélyről jövő mondandójuk van. Igazi örömteli, szellemi és érzelmi
élményt nyújtó estét töltöttem a kicsiny nézőtéren. Még rátarti szakmaiságom sem
szenvedett csorbát. Kapa (Mucsi Zoltán) barátom színészi és emberi munkája,
gondolat és véleményformáló alakítása felkavart. Épp azon gondolkoztam, miként
adhatnék erről hírt, mit tehetnék azért, hogy többen tudjanak róla, netán
elmenjenek az előadásra. És akkor megláttam a nézőtéren Líviát.
Néhány
évvel ezelőtt (2004-ben) a nyíregyházi színházzal, Vízkereszttel, vendégjátékot
játszottunk Szombathelyen. Egy hét múlva levelet kaptam volt csoporttársamtól, a
borítékban egy kivágott cikk volt a Vas
Népéből: kritika az előadásról. Elhűltem. Az írás nemcsak érzékeny,
figyelmes, pontos és igényes volt, de a megértés és értelmezés elemi vágyáról
tanúskodott. Ráadásul, olyan érzésem volt, mintha a szerző az olvasópróbától
rendszeresen részt vett volna a munkafolyamatban, és most összegezné a
látottakat. Mivel ez mégiscsak lehetetlenség, akár hiszik, akár nem, egyszerűen
az történt, hogy egy kritikus prekoncepciók nélkül, kíváncsian és nyitottan ült
be az előadásra, és ezért megértette azt. Nos ez oly ritka élmény (a
magyarországi kritikaírás lesújtó közállapotairól tán majd máskor, bővebben
siránkoznék), hogy telefont ragadtam, megkerestem ezt az embert, Ölbei
Líviát.
Lívia Szombathelyen él, ott végezte a Tanárképző Főiskolát
1988-ban magyar-orosz szakon. 1989 óta a Vas Népe kulturális rovatában dolgozik.
2005 óta szerencsére az Ellenfényben is
rendszeresen publikál. (Néha fontos dolgok is csak azon múlnak, hogy ne legyünk
restek kezünkbe venni a telefont.)
Üssenek maguk is kettőt egy csapásra:
fogadják szeretettel Ölbei Lívia írásait a Kultúrparton, és menjenek el az
előadásra akár már holnap (április 16.), vagy május 26-27-én. Egyiket sem
fogják megbánni.
Rejtelmes szigetek
Cikk nyomtatása
Cikk továbbküldése
Ölbei Lívia
Ez itt a Stúdió "K". Mondjuk akkor úgy, hogy alternatív színház. És akár maradhatunk is ennél az elrongyolódott, ki tudja, pontosan mire való jelzőnél; föltéve, hogy a körülöttünk – a közéletben, a világban stb. – eluralkodó irracionalitás és barbárság ellenében felkínált értelmes alternatívát értjük rajta. A Stúdió "K" jó hely. Látszik, hogy működtetőit nem veti föl a pénz, viszont minden egyes tárgyból, a kerti pad mellé állított büféasztal csíkos terítőjéből, a házilag készült lámpaernyőkből, a falakra kifüggesztett képek laza rendjéből, de talán még a mennyezet alatt kanyargó alumíniumcsövekből is otthonosság árad; valami olyasmi, hogy akik idetartoznak, szeretnek itt lenni. Ezért aztán szeret itt lenni a betérő is.
És még meg se kezdődött az előadás: „A görög hadsereg egy lakatlan szigeten partra teszi Philoktétészt, mert kígyómarta sebe szörnyű bűzt áraszt, és fájdalomüvöltésétől nem lehet háborúba menni. Tíz év múlva jóslatot kapnak: a harcot csak Philoktétésszel és mágikus íjával nyerhetik meg. Küldöttség indul a szigetre...”
A koszlott kis színházteremben maroknyi néző bújik össze. Sziget itt, és sziget ott: Vereczkei Rita – lényegileg az ókori görög színpadi működés szabályait követő – Philoktétész-díszletében zsebkendőnyi, alacsony dobogó jelöli ki Lémnosz „tengermosta szigetét”, körülötte ereszcsatornában lötykölődik a víz. A látvány szinte játszótér benyomását kelti: nemcsak a színház eredendő és elementáris játékossága fogalmazódik meg ebben a plasztikus és ironikus képben, hanem a Philoktétész-előadás lényege is. (Ugyanilyen gyönyörű kettősségben működik majd a színpadon például Philoktétész híres íja. A göcsörtös fadarabról, a színház ereje által feltétel nélkül elhiszem, hogy félelmetes fegyver; viszont rögtön ironikus feszültség keletkezik a Héraklész ajándékát jellemző szavak – és az íj fizikai megjelenése, a „valóság” között.) Világos lenvászon öltözékében elegáns, kicsit unatkozó, torkig jóllakott és gazdag turista benyomását kelti Menszátor Héresz Attila: ő a Kar, ő Héraklész - ő az élet fonalát, de legalábbis a varrótűt meg a cérnát kezében tartó Sors a történetben. (Vagy inkább sors, csupa kisbetűvel.) Tényleg mindent megtehet: a könyvekkel kipótolt lábú, elrongyolt karszékben (trónuson?) üldögélve lábával kavargatja a vizet, közben unottan, mintegy mellékesen, eltérít egy himbálózó papírcsónakot. (Minek? Csak úgy.) Ez a néma előjáték halálpontosan megelőlegzi-összegzi a következő másfél óra színpadi történéseit.
A Philoktétész-sztoriban is az a jó, mint az összes nagy, mitikus történetben: hogy szinte minden időben nyakon ragadhatók, mert az emberi létezés alapszituációit, csomópontjait veszik szemügyre. Ráadásul természetükből fakadóan eleve több változatban léteznek, hangsúlyaik bátran elmozdíthatók. Az elmozdításhoz persze biztos kézre van szükség. Nekünk a Szophoklész-feldolgozás számít klasszikus kiindulópontnak, bár az ókori triász (Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész) mindhárom tagja megírta a maga Philoktétész-történetét; csak Aiszkhüloszé és Euripidészé elveszett. A Stúdió "K"-előadás rendezője, Koltai M. Gábor a Szophoklész-szöveget vette alapul, biztos kézzel kiegészítve két huszadik századi színházi ember, Heiner Müller és John Jesurun szövegvariációival. (Ők nem széklábnak használják a könyveket.) A végtelenül tiszta és világos mondatok hallatán a közönségnek többször, talán kínjában is, nevetnie kell; annyira aktuálisak. Pedig – a és ez fontos – Koltai M. Gábor szerencsére egyáltalán nem törekszik összekacsintós, társadalmi-politikai aktualizálásra.
A Philoktétész-történet egyik alapvető kérdése a közmegegyezés szerint az, hogy a kitaszított ember képes-e visszatérni abba a társadalomba, amely kitaszította. Legalább ilyen fontos kérdés, hogy összhangba hozhatók-e az egyéni és a társadalmi létezés sokszor egymásnak feszülő (lélektani) mechanizmusai. A harmadik fontos kérdés talán úgy szól, hogy a társadalminak (pláne nemzetinek) nevezett, egykor talán annak is gondolt érdek hol-mikor csap át valami másba: barbárságba és irracionalitásba. Ha átcsap, a végletesen megsértett, kitaszított ember sorsa is végképp megpecsételődik: ebben a kontextusban nincs, nem jöhet létre értelmes, nagyvonalú áldozat. A Stúdió "K" Philoktétész-előadása egyszerre beavatás- és kiűzetés-történet.
Mindenképpen beavatás és kiűzetés Neoptolemosznak, akinek szerepében Kovács Krisztián vékony, inas, csöndes, talán belülről izzó, alakulófélben lévő kamaszt játszik. Az ajtófélfára csimpaszkodva ugyan alkalmasságát bizonyítandó, büszkén megmutatja testi erejét, de itt megint alapvető feszültség kerekedik a szó, a mutatvány és a látvány között. Neoptolemosz csimpaszkodva is egyszálbélű kamasz, aki korához illően érdek, igazság és jóság összefüggésein, cél és eszköz optimális viszonyán gondolkodik. Vitatkozik Odüsszeusszal. Próbálgatja önmagát, nemcsak fizikuma, hanem személyisége erejét is. Nyilván tetszik neki, hogy a kénytelen-kelletlen elvállalt szerepjáték, lám, működik: az első körben könnyedén sikerül elnyernie a szerencsétlen Philoktétész rokonszenvét. Neoptolemosz belemerül a játékba – aztán visszavonulót fúj. Hinta-palinta.
A csavaros eszű Odüsszeusz – a fényhozó – legmarkánsabb tulajdonsága, hogy a fény már nem ragyog, de még csak nem is pislákol benne: egészen kihunyt. Huszár Zsolt koromfeketében, fáradtan, tulajdonképpen unottan, de még mindig kopogós mondatokban és határozott mozdulatokkal rendelkezik. Működteti jól bevált, felnőttes-férfias hatalmi, politikai reflexeit. Odüsszeuszt a senki mással össze nem téveszthető „egyedüli példány”, az öntörvényű, csillogó személyiség ősképeként tartja számon az európai irodalom. A Philoktétész-előadás megmutatja, mivé vált-roncsolódott mára ez a személyiség. Bár talán jobb volna őt a politikus ősképeként megközelíteni, igaz, így se járunk jobban. Kiűzetés ez is; de legalábbis siralmas és röhögnivaló civilizációs végpont. Ez itt tényleg a vég: a fináléban a három összevérzett emberi roncs, nagyjából három generáció – Neoptolemosz, Odüsszeusz, Philoktétész – hősies-romantikus szoborpózban, hősies-romantikus Verdi-muzsikára feszül neki a szélnek. Az ironikus, deus ex machinaként közbelépő Héraklész, slusszpoénnak kitűzi az időközben hátul, a sarokban összefércelt görög lobogót. Látod, fiam, így kell (hazafias) felnőttnek lenni. A cél szentesít. Mit? És meddig?
theater.hu fotó – Ilovszky Béla
De kicsoda Philoktétész? Elsősorban végletekig meggyötört, végletekig magányos ember: ártatlan, fölfénylő tekintetű bizalommal viseltetik az ismeretlen fiatalember, Neoptolemosz iránt. Mucsi Zoltán – muszáj így mondani – pőrén és gyönyörűen mutatja föl a fokozhatatlan, (majdnem) mindent elborító emberi fájdalmat és szenvedést. Epileptikus rohama lélegzet-elállító, sokféle határt súroló, beavató-kiűzető emberi-színészi teljesítmény. Megsebzett, valószínűtlenül kitekeredett lába egyrészt mintha nem is a testéhez tartozna – másrészt meg mintha éppen ez a botszerű, letehetetlen képződmény volna az igazi fegyvere. Az egyik a másik (lét)feltétele. Valahogy úgy küzdenek egymással ők ketten – a sebzett láb meg az ember –, ahogy Heiner Müller elevenen lélegző-ziháló szövegében Héraklész küzd a hydra-erdővel.
A kígyómarta seb fájdalma táplálja a végletes sértettséget, becsapottságot is (Odüsszeusz becsapta megint). A mitológiai méretű sértettségben-sértődöttségben, és az ebből fakadó, a fizikai erőt is megsokszorozni képes bosszúvágyban ölt testet Philoktétész hübrisze. Philoktétész által nyer tartalmat a többnyire üresen nyikorgó fordulat, hogy „eszét veszi a fájdalom”. Ebből a szempontból az a váratlan, a mitologikus és a szophoklészi kánontól is eltérő, de nem motiválatlan képsor az előadás csúcsa, amelyben Philoktétész (ráadásul a nyílt színen) nekiesik Neoptolemosznak, aztán Odüsszeusznak.
Ezen a ponton kell - a mitológiai történetet ironikusan beteljesítendő - Héraklésznak közbelépnie. (Üdvösségről szó sincs; igaz, Héraklész nem szaporítja, csak föltámasztja a megfeszített halakat. Azt is véletlenül teszi.)
Aztán már csak a taps. Jönnek, meghajolnak; jönnek, meghajolnak, jönnek, meghajolnak. Aztán egyszer csak fölfénylik a csapzott és lucsokban fürdő és fáradt Mucsi Zoltán mosolya.