(mi lehet öt betű és a szívhez szól. hegedű? nem mert az hat betű. aki eddig nem tudta volna, itt megtudhatja.)
miért vonul ki onnan, innen, akkor, most, bármikor, aki kivonul? elmondják közülünk, a nézőtérről megszólalva, aztán húznak a színpadra, mint menyhárt jenőék, víg mihályék, müller péter sziámiék (pepe kis cseh tamást is hümmög). shakespeare vígjátékot írt (na, ja, ha a pokol a többi ember, akkor az vígjáték), koltai gábor nem vígjátékot rendezett (nála a pokol mi vagyunk, úgymond mi, rosalindával). alighanem shakespeare sem vígjátékot írt. (illetve a rendező nem annak olvassa, dehát ez innentől fogva hermeneutikai probléma is, sőt ha továbbmegyünk gadamerrel, akkor még ott a befogadói szándék, állapot, önkritika, erő sat.) a kérdésre nincs egyszerű válasz, és amit most mégis mondok, hogy az előadás mit állít, azt árnyalni kellene, de csak kicsit fogom, mert az mindenkinek a maga dolga (gadamerrel szólva): azért, mert nem szerették akkor, amikor kellett volna, hogy szeressék. nem tudom, van-e nagyobb kimondhatatlan szomorúság (mucsi jaques-e), mint amikor ezt kimondja magának az ember. mucsit azonban a zene szomorú boldoggá teszi. és ez az előadás vigasza is, ahonnan jönnek ezek a zenék, annak a kornak a vigaszai is voltak -- hogy azóta is azok-e nem tudom (mert nekem igen), de mintha most újra megszólalnának.
helláról szól ez az előadás. persze nem ismerem, csak emlékszem rá, amikor törékeny, finom kislány volt, ugyanezzel a hanggal -- talán karcosabb volt, bár lehet, hogy csak arra emléxem, hogy mintha másvalakinek a hangja szólt volna belőle, annyira szokatlan volt a külséjéhez képest. és játékos, természetes volt, nem színészkedő, mégis színész. amikor először láttam őket, (nekem) kitűnt. aztán a többiekből jobbnál jobb színészek lettek (kiss dia, herczeg tamás és a többiek -- hogy most ebből az előadásból emlegessek), és hella (néha fel-felbukkant) eltűnt. baleset, zűrök, nem tudom. de aki semmit nem tud róla, aki most látja először, azt hiszem, látja mindezt.
kérdés, mi ez a játék neki, nekünk. mire megy ki. az elején, a nézőtérről lejövet, éppen látom, elkéri zsótér zakóját, hogy abban induljon az erdőbe (a lakásba: az alig elvonatkoztató tér, és ruhák, vereckei rita, ideális az előadásnak, a korszaknak: az akkorit ma is értjük (lili 13, nem, azt hiszem sokat most nem értett a fejével, amit meg amúgy, az zavarba hozta). nem tudom, létezik-e a szakmában hellára jobban illő ruhadarab, mint zsótér zakója -- most jó volt rá. most sem színészkedik, játszik, valami határon mozog.
a nagy kérdés, és végig nem tudom eldönteni, mi van friedenthal zoltánnal, hogy a két testvér közül miért nem inkább kovács krisztián orlandó -- mert akkor el tudnám dönteni, hogy kész, az egész. de ez az orlandó (f.z.) semleges (romolj meg, ostromolj meg? á.), valamit játszik, de nem tudom, rosalinda milyennek látja, mit szeret meg benne. mit? vagy egyáltalán mi ez, ami közöttük van.
mondjuk hülyeséget mondok, mert k.k. valóban olivér: a tékozló fiú (akinek tényleg odaszólt a jegye) megtalálja a nőt, aki rá vár. ez a nő ideális, szép, okosan hallgat, tud második lenni a teremtésben. menyasszony, vőlegény, de szép mind a kettő... csipkebokor, [vessző.
hogy a száműzött herceg gyurcsány, orbán (természetesen ilyen nem volt az előadásban, csak kódolok) vagy bárki, tökmindegy, de érdemei szerint takarodik: semmi romantikus póz. aztán az erdőben megmutatkozik az eleganciája és a középszerűsége is (nemcsak praktikusan ugyanaz a személy, hanem ténylegesen is adja magát, hogy a a hatalom másvalakivé alakítja az embert). katona lászló keveset mutat -- tőle ez kevés. tudom menteni persze (mert nem lehet nem szeretni, sőt) azzal, hogy nem akar túlszerepelni másokat. (esetleg meg kell nézni még egyszer, hátha csak nem vettem észre, amit kellett volna). sajnos abban nincsen szerencséje, hogy egyetlen ember van, aki mellett neki csak osztanak énekelni, még a hangjuk is hasonló, csakhogy h.t. ... őrá visszatérek.
pepe próbakő és szabó márta juci merész egyszerűséggel mutatják meg, hogyan kell élni és nem belehalni abba, ami van. jó nézni a finomságaikat, iróniájukat, reflexióikat.
kiss dia és barabás richárd ugyancsak sokszínűen és kecsesen játsszák el a szerelmi üldözési drámát, ami kívülről nézve mindig ilyen idétlen.
kárpáti péter és sediánszky nóra tiszta helyzetet teremtenek az egészhez: a szerepeket újragondolják, nemcsak szabó lőrincet állítják kész helyzet elé, hogy neki most, ebben a pillanatban kell beszélni, hanem kirántanak sokmindent és jól beleírnak egy többfunkciós tomit. herczeg tamás úgy énekel, mint ahogy egyik zenész sem tudott soha (csak a tényszerűség kedvéért mondom, hogy víg m. ma is mindent visz, nem baj, hogy makacs szájzár és olvasószemüveg-rockandrollt játszik), mindezt rendkívül szerényen. ha a zene nem ipar lenne, ezzel a hanggal, figurával szakisten lehetne. éjjel-nappal tudnám hallgatni. itt nincsen könnyű helyzete, mert vannak lukak a szerepében, amit ő konstruktívan megold (mint egyébként mindenki: kimegy, ha nincs keresnivalója), ám a végére kérdés, mi van vele. s bár rendkívül nézőbarát az előadás tömörsége, de ő elvarratlan szálként lóg ki (fenntartom, hogy elvette a figyelmem a zene). hogy mucsi végül még ennél is kijebb megy, az persze tisztázza a véget, továbbá még az is, hogy visszajön és ő megy helláért, hogy hagyja már a fenébe, hiszen vége.
ez most így tetszik.