Anton Pavlovics Csehov: Jelenetek a vidéki életből (Stúdió K Színház)

Nyakig benne

Fülledt, álmosító levegő van a Stúdió K szűk nézőterén. A meleg, az oroszos lassúság és a szűnni nem akaró félhomály szinte ráül a szemhéjakra. Pedig ami a színpadon történik, az egyáltalán nem érdektelen, sőt, határozottan érezhető és látható, hogy ami ebben a – túl sok szempontból nézőellenes – közegben történik, igazából így kerek és egész, ahogy van. Hogy miért – arra csak a második felvonás ad választ, addig kénytelenek vagyunk bízni. Ez a bizalom azonban kifizetődő.

Csehov Ványa bácsijának alcímét főcímmé kinevezni talán mindössze arra volt jó, hogy az ironikus hangvétel már a szórólapon deklarált legyen. A kicsinyes szereplők kicsinyes vágyai, amelyek, a szerelmet megtéve origónak, keresztbe szövik az egész történetet, gyakran fordulnak át már-már abszurdba. Kuna Károly alakítását – ő játssza Alekszandr Vlagyimirovics nyugalmazott egyetemi tanárt, aki egyébként kisebbségi komplexusos és akut megalomán, akiről ha valakinek olykor a Simpson család puhatestű Mr. Burnse jut eszébe, nem téved nagyot – például egyenesen a groteszk jelző írja le a leghűbben. S nem véletlen, ha a középszerűségét múltbéli érdemekkel eltakaró, cinikus jóakaróban, illetve annak a közösségre gyakorolt hatásában politikai párhuzamokat vélne felfedezni az egyszeri néző, amely párhuzam nyilván csak a véletlen műve lehet…

Hogy miért szabja ilyen szűkre az életét mindenki? Mert ahogy Vereckei Rita díszlete is sugallja, senki nem mer igazán kilépni a négy szürke fal közül, hogy bármit keressen, vagy találjon azon túl. Mindenki a szobában kuksol, a múlton mereng vagy a jövőn kesereg, és a vélt vagy valós szerelemben keresi azt, amit az életben nem talál. Ez alól csak Homonnai Katalin Marinája és Horváth Zsuzsa Marjája tűnik kivételnek, de ők valahogy nem is tudnak integrálódni az előadásba: előbbi túlzottan lírai, utóbbi túlzottan kívülálló ahhoz. A cselekmény tulajdonképpen leírható abban, hogy ki kibe szerelmes, ám valamennyi közös nevezője, hogy szükségszerűen beteljesületlen marad, mintha a szerelem – vagy annak valamilyen álságos válfaja – csak azért lenne, hogy legyen valami célja ennek az egész, amúgy igen méltatlan életnek. Ezzel pedig igazából mindenki zavartalanul elvan, mindenki vágyakozik, persze igazából senki sem tudja, hogy mire, aki pedig igazán érez, az nagyot koppan a silány vágyak silány tárházában – és egyedül marad.

Koltai M. Gábor azon túl, hogy mindegyik szereplőjét pontosan ismeri, és a színészekkel együtt az utolsó részletig felépíti azokat, a második felvonásban már határozott formai elemekkel is operál. Rögtön a szünet után az All You Need is Love szólal meg kórusműként, autentikus orosz feldolgozásban, majd Asztrov használ minket vetítővászonként, hogy végül Alekszandr rögtönözzön konyhaközgazdaságtani minikonferenciát, amelynek mi ugyanúgy hallgatói vagyunk, mint a nézőtérre beülő színészek. Komédia és tragédia, fikció és valóság között egyensúlyozunk végig, nehéz is elkerülni, hogy ne érezzük érintve magunkat, amikor Menszátor Héresz Attila szinte végig suttogó, és így különösen intim Ványája minden energiáját a meddő önáltatásba feccöli, amikor Huszár Zsolt Asztrovja sármját és intellektusát tiszta öntudattal folytja bele a piába, amikor Nyakó Júlia Jelenája rabláncra veri a libidót, és magát is megkötözi vele. Amikor Spilák Lajos ambivalens (és egyébként hibátlanul csattanó) vicceket csinál Szivacs szánalmas germán-komplexusából. Amikor látjuk a nagyokat elesni a kicsik által, és amikor mindezt még csak sajnálni sem tudjuk, mert valamennyien nyakig benne vannak.

Valamennyien nyakig benne vagyunk. Ezeknek a képeknek semmivel sincs több közük a vidékhez, mint a fővároshoz. Ezek a képek lenyomatai egy, a saját csapdájában vergődő, megtört és beletörődött, pótcselekvésekkel időt húzó értelmiségnek, amely képtelen saját szemén és szemérmén túl látni. Hogy ez ismerős-e akkor, amikor egy komplett értelmiségi elit vonul önállóan – vagy olykor határozott unszolásra – a kispad mögé kuksolni? Talán ismerős. Távolról. Talán.

Zsedényi Balázs