Nemzeti gödör

Tarján Tamás

Csokonai Vitéz Mihály: Tempefői

A magyar irodalom történetén belül külön történettel bír a rekonstrukciós és restauráló törekvések sora: bizonyos művek pótlólagos megalkotása, félkész vagy befejezetlen szövegek kiteljesítése, kész textusok remélt tökéletesítése. Természetesen igencsak különbözik egymástól, mondjuk – XIX. századi példákat hozva –, Arany Jánosnak (és Vörösmarty Mihálynak) az elképzelt, talán sosem volt, „elsüllyedt" verses epikai opusok utóidejű, imitáló létrehozását célzó kísérlete vagy – a XX. században – Illyés Gyula Teleki László Kegyencét, Katona József Bánk bánját újrafogalmazó, átigazító vállalkozása, a jelenben – a XXI. században – pedig Csontos János József Attila töredékeit elvarró, egésszé kerekítő mintegy százötven verse.

Mindegyik esetben más a filozófiája, esztétikája, lélektana az eltökélésnek. Más a kiváltó ok, és más a végeredmény. De közös a tény, hogy a jelen lévő, aktivizálódó, aktualizálódó múlt olyan literáris, műfaji, formai, stiláris üzenetet küld, amelyet a fogadó, újraértelmező jelenkor pusztán önmagából nem tudna (legalábbis ebben az asszociatív hangfekvésben nem tudna) előhívni. A szokottnál is intenzívebben válik az új produktum kulcsává a viszonyítás, áthallás, összejátszatás.

Szabó Zola (Tökkolopi), Dióssi Gábor (Fegyverneki), Moldvai Kiss Andrea (Éva), Chován Gábor (Serteperti) és Menszátor Héresz Attila (Tempefői) Réthey Prikker Tamás felvétele

Csokonai Vitéz Mihály 1793-ban papírra vetett – vázlatban maradt befejezésű – darabja nem először mozgatta meg az eredetit veszni nem hagyó utókor fantáziáját. Elég az alapszöveg-átstrukturálásokban oly jártas Katona Imre 1973-as, Debrecenben színre vitt, kiegészítésekkel élő variánsára utalni. A méla Tempefői nevezetes címtoldaléka – vagy az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon – indíthatta Koltai M. Gábort és Sediánszky Nórát, hogy elkészítsék átdolgozásukat. Az új Tempefői – a maga kereti között, relatíve primer színműként – találó jelenetezésével, nyelvi modernizációjával, megőrző-átörökítő attitűdjeinek időszerűségével bízvást igényt tarthat a múltból a mába mentett, karikírozott nemzeti dráma rangjára – hiszen az volt az előzménye is: „egy nemzeti nemes játék". A mecenálást, megértést, elismerést áhító költő – a művész mindenkori prototípusa – és a zsugori, kongó agyú, sunyi környezet ütközik meg. A címszereplő nem oly ideális, a parlagi had nem oly hitvány, hogy tényleges konfliktus helyett a siralmas és nevetséges viszonyok tartalmatlan ostorozását kapjuk. A tatabányai Jászai Mari Színház előadása jól működő, „csokonais", ám organikusan a jelenbe applikált, friss szövetű anyaggal rendelkezik. Az önfegyelmező, önkritikus terjedelem azonban ugyanúgy nem adatott meg neki, mint a „jádzó személlyek" hosszú monológjaitól terhes Csokonai-textusnak. Most inkább az a takarékosság hiányzik, amely gátat szabhatna a pontosan átlátható helyzet, képlet cifrázásának, cizellálásának.

Paseczki Zsolt agyagszín, lépcsőzetesen magába harapó gödröt ásott a keserű komédiához. Egy-egy pirosas folt sejteti a sebzettséget. Kéziratlapok százai ragadnak a virtuális sárba. Ez a – nyilván verssel kitapétázott – verem egyszerre lehet Tempefői szegényes értelmiségi barlangja, a két rövidebbik oldal platójáról egymással feleselők küzdőtere, s aréna, mely hátára veszi a néha túlzott hangsúlyossággal teatralizált jeleneteket. Kalandozhat messzebbre is a befogadói tudat. Sírgödör is ez a mélyedés: sír a Szózatból, „hol nemzet sűlyed el", esetleg épp pallérozatlansága, bárdolatlansága, sznobériája, bohózati vitakultúrája, a tehetséget kallódni engedő nemtörődömsége folytán. Vagy ki tudja - alap ez, melyre a nagy semmi, netán nemzeti képzemény, nemzeti monstrum, nemzeti légvár épül? A keserdráma erénye, hogy a kérdések garmadája sem a szinte teljesen magára maradó Tempefői, sem ellenlábasai aspektusából nem válaszolható meg egyértelműen. A díszlet leverő színvilága, házkutatás utáni szétszórtságra emlékeztető diszharmóniája nem sok jót ígér. Ellenpontként igen fontosak a kiegészítő elemek. Így a háttérfalul szolgáló, négy egyforma ajtót nyitó épülettorzó, egy-egy – jobb napokat látott – ülőalkalmatosság, vagy a gyapjú és műszál megejtő keverékére következtetni engedő kockás takaró.

Logikus, hogy Földi Andrea ebben a környezetben kihasználja a barna és a kék színpárjának egybecsúsztatását, illetve ütköztetését. A föld és az ég színe – egymással határosan, egy-egy öltözékbe varrva – mélység és magasság kozmikus kettőse, tágassága helyett a laposságával, ízlésbeli primitívségével hat. A ruhák egyébként eléggé tarkák, koloritjukkal, pszichológiai jellemzőerejükkel átmozgatják a nem túl sokféle járást biztosító, statikus színt, mely ugyan falakba nem ütközik, de a négy ajtón át sem a külvilággal tart kapcsolatot.

A színskála működését Tempefői holmijainak feketéje szabályozza. Diák, poéta, független értelmiségi, magából idolt faragó ki-tudja-ki a leghétköznapibb alkalomra és ünnepre egyként hordhat ilyen kinyúlt göncöket. Még aludhat is bennük. A Menszátor Héresz Attila játszotta alak a gyászmez révén némi hamleti allúziókkal bír. Körötte csupa Rosencrantz, Guildenstern, Voltimand, Cornelius, Osrick. Akár Claudius is, aki nem az ő atyjának gyilkosa, hanem szerelmei – Rozália és Éva, a két anti-Ophelia – atyjának rossz szelleme. A Hamlet-utalások elmosódottak, de nem lehet nem észrevenni őket. Ez az injektálás többnek mutatja az egész drámát annál, ami. Viszont nem volt cél lényegesebb párhuzamok megfeleltető kidolgozása.

Menszátor Héresz Attila a játéktér egyik sarkából, pléd borította vackáról lövöldözi ki magát a jelenetekbe. Amíg van ereje ehhez. A fizetési határidők módosításának kieszközléséhez, az alkukhoz, az ajánlkozásokhoz, a praktikákhoz. A költőnek, ha nem akar tömlöcbe kerülni adósságai és egyebek miatt, röpke idő leforgása alatt pénzt kell szereznie. Koltai M. Gábor rendezése kellő nyomatékkal nehezíti az idő súlyát, szorítását a különben lomha és időtlen eseményekre. A címszerepet megformáló színész pedig egyértelműen a jelenből fogalmazza – olykor ironikusan a közeledő nyelvújítás táján rendszerváltó múltba zökkenti – Tempefőit. Ahogy az egész előadásra, az ő munkájára is rávall az aritmia, mely az összképből kiugratott, pirossal aláhúzó, karakterisztikus és karikaturisztikus pillanatok erőteljes, fájdalmas-szép jelentéseit elegyíti képlékenyebb, ismétlődésbe tunyuló részletek sablonjaival. Menszátor Héresz eszes, dacos, magának való, sprőd ifjút támaszt a szerepből. Nem nehéz őt a fiatal Petőfinek, a világhódításra készülő József Attilának elképzelnünk. A tüzet, a fényt, a hevet azonban rendre idő előtt oltja ki a korai megfáradás, az illúziótlanság, az átlagosnál nem sokkal nemesebb jellemerő. Koltai M. Gábor érzékenyen ügyelt arra, színészei pedig vették a lapot (a kártyázás jelenete a legkitűnőbb, árnyalt betétek egyike), hogy a figurák átmeneti típusok, kevert egyedek legyenek. A főhős is az, két lányt bolondító, két nővért kiuzsorázni próbáló, linkócian elfogadó-túlcsigázó szerelmének tirádái és gesztusarzenálja például ereje teljében mutatja a színészt és a produkciót is.

A kultúrára áldozni nem kész Gróf Fegyvernekiként Dióssi Gábor van legkevésbé elemében. Amikor már-már leszorul a színpadról, pótmegoldásokkal lopja vissza magát; sajnos, vagy ő kerülgeti a szerepet, vagy a szerep őt. Janicsek Péter (Múzsai, költő) jó belépőjéből úgy-ahogy kitelnek a későbbiek is. A barát funkciója sem a szövegek eloszlása, sem az elhalványuló viszonylat folytán nem hálás. Zborovszki Andrea (Rozália) a tiszta, kedves, humorizáló egyszerűségnek, szeretetnek megfelelő emberi dimenziót ad, a maga alkalmatlanságába belenyugvó tartalék múzsa csöndes lemondásával. Az Évaként suhanó Moldvai Kiss Andreának nehezebb megértetnie és elfogadtatnia magát – szerencsére egy „nagyjelenetben" (mely mind között a leghamletiesebb) mindez sikerül. Poroszlay Gergő Betrieger tipográfusa a kapitalizmus farkastörvényei nélkül, józan szelídséggel is képes vicsorogni. Honti Györgyöt mint Szuszmir fűtőt az átdolgozásba ritka élesebb komédiázás, a diákszínjátszás határzónájáig engedte a rendezés, Csikorgó költő gúnyájában viszont remekül regulázta jellemmé az önhitt, pragmatikus, a pályatársat vállon veregető irodalmi embert. Ahogy a saját önazonosságának maradékáért viaskodó Tempefőit leinti – ez nem te vagy –, az a spektákulum címerszerű, időmegállító, a ma szövetéből mintát adó mozzanata.

Báró Tökkolopi és Egyik hajdú: Szabó Zola. Báró Serteperti és Másik hajdú: Chován Gábor. A Sediánszky Nóra dramaturgiai közreműködésével létrehozott tatabányai Csokonai-átigazítás a centrális figura mellett nekik kínálja a legjobban épített, leghatásosabb szerepeket. A feladatkettőzések értelme sem csupán a színészek számának limitálása. A szociálisan felső szereprégióban tétova agresszivitással, a szociálisan alsó szereprégióban botladozó szolgaszellemmel jelen levő Szabó és Chován közreműködése hozza ki legpregnánsabban Koltai rendezésének társadalomkritikai extenzitását. Menszátor Héresz Attila mellett elsősorban belőlük ömlik az a (Tempefőiéhez képest egészen másfajta, sőt az övét okozó) eltévedtség, amely az előadás egészének ironikus rezignációjában kulminál. Tökkolopit és Sertepertit, illetve a két hajdút (a színvesztő, feketébe váltó öltözék mián is) feltűnés nélkül dualizálja a két színész. A méla (ez a jelző az újraírásban kevésbé illik rá) Tempefőivel együtt akár ötükben megvan a vígvégjáték országának teljessége.

Koltai M. Gábor egyéb megoldásai nemegyszer igencsak feltűnőek. A második részt kezdő szavalatmontázs – Latinovits Zoltán, Major Tamás és további versmondó kiválóságok magnóhangján, legnagyobb költőink semmibe veszően duruzsolt verstöredékeivel – tán fölöslegesen veri bele a nézőbe a látottak (egyik) jelentését (másfelől nem könnyű hirtelen mit kezdeni a színészek és a költők hangsorsával: az életutakkal). Ám tény, hogy például egy vécéajtó mögül kinyúló kéz, mely egy-két verskéziratot sürget a gödörből, nem hagyva kétséget e lapok közeli küldetéséről, lehet feltűnő – s egy-két viccre, beköpésre rámontírozódó – effektus, mégis remekül megfelel annak a nyersebb hangnak, amely ezt a stílus- és irodalomtörténeti eleganciát a mai, publicisztikusabb, szociologizáló, fiatalosan szabados közelítéssel kombinálni igyekvő korrajzot összeabroncsolja.

Színház, 2005. június