Süvöltik férfiak, nők dühödt részegen az underground slágert Capulet partyján. Dióssi Gábor (Péter) prezentálja a Bizottság-dalt, személyiségéből fakadó bizarr hitelességgel. Hangja összetéveszthetetlenül fakó, kezében gitár. Az alternatív színész és főváros szerte ismert arc előadásában ironikus melankólia tehetetlen dühvel keveredik: “Minek?”. Idővel az egész társaság beszáll, és virulens önutálattal üvölti: “Köpni kell!” Céltalan bolyong a jó nép, vonulnak fel és alá.

Vibrálóan idegesek mindketten, kétségbeesett igyekezettel sodródnak egymáshoz. Fél perc, és a csóknál tartanak. Gyorsan élnek! Csakúgy, mint minden veronai. A fékevesztett körtáncban ott kavarog mindenki, még a kimért agg, az ősz Montague is. (Úgy látszik, ő is újított egy meghívót az ellenség bulijára, akárcsak fia. Más kérdés, hogy őt – nem tudni, miért – nem akarja "helyben leszúrni" Tybalt, mint a "rohadék Romeót".) Az önérzetes Tybalt – ha éppen nem a balhézással van elfoglalva – nyílt színen öleli Capulet asszonyát, vagyis a nénikéjét. A ház ura azonban nem neheztel a botrányos viszony miatt, a Dajkával vigasztalódik. Azért mellbe taszajtja néhányszor "suttyó" unokaöccsét, aki otthonában kötekedne Romeóval.

Harsányak, durvák és boldogtalanok mindahányan. Mit számít, hogy szópárbaj vagy verekedés, szex vagy szerelem, csak történjék végre valami! Ezért robban ki az előadás elején az utcai csetepaté, ahol urak és hölgyek szájalnak egymással közönséges stílben. Végül körbeállnak egy halk szavú, kötött sapkás alakot, egy békés külsejű fűszívót, és agyonrugdalják a reggie-rajongót.

Az áldozat kapta a vészjósló prológot (“Szerelem, mit megjelölt a halál”), az első halott jogán. Később ő lopja ki Capulet kézéből a belépőt, s nyújtja Romeónak és sleppjének. Az eltávozottak a végzet ceremóniamesterei lesznek. Arcuk kisimul, mozdulataik ellágyulnak, megnyugodnak, megbékülnek ellenségükkel, sőt, gyilkosukkal – mint Tybalt és Mercutio –, és figyelmes alázattal bonyolítják a sorsszerű eseményeket. Megágyaznak – szó szerint – Romeónak és Júliának, mérget, tőrt és más gyilkos eszközt adnak kezükbe. Nem túlvilági elvetemültségből, infernális gonoszságból teszik, a jóakarat vezeti őket. Ők már tudják… Megszabadultak a fárasztó és zajos káoszból, kiszöktek életükből. Az előadás legboldogabb pillanata a tragikus zárlat. Összejönnek a megboldogultak a Capulet-kriptában, átnéz Mercutio és a nyitánynál meglincselt megnyerő fiú is a szomszéd sírboltból. Várja őket Romeo és Júlia, Tybalt és Páris – gondoljunk csak bele: hat jókedvű, huszonéves tetem – aztán önfeledt játékba kezdenek egymással. Láthatatlan autóval száguldanak a semmibe. A semmi volánját Romeo markolja, csak úgy dőlnek a kanyarban nevetve a nemlétezők. A túlvilági autórádióból Lou Reed keserédes, sötéten bölcs éneke szól: “Ez egy tökéletes nap."

Nem lehet csodálni a veronai ifjak életundorát, hiszen a felnőttvilág reprezentánsai visszataszító alakok. Egy nemzedéki dráma torzóját látjuk, amelyből hiányzik az egyik pólus: nincsenek komolyan vehető szülők. Az öreg Montague pipogya alak, aki nejlonzacsiban viszi az uzsonnát világfájdalmas gyermeke után. Poroszlay Sándor szürkén játszik egy jelentéktelen figurát. Capulet autokrata maffiózó, alpári vadbarom, együtt szórakozik az ifjúsággal, de ha ellene szegülnek, önuralmát vesztve tombol. Törköly Levente ijesztő indulatú Capulet, aki félő, hogy agyba-főbe veri leányát, amikor az nem akar egybe kelni Párissal. “Dögölj meg az utcán, mert lelkemre / Én nem foglak téged megismerni” – fenyegeti a földre taszított Júliát.

Méltósággal megöregedni senki nem tud, nem mer. Júlia anyja rossz ribancként kelleti magát a nála jó húszassal fiatalabb Tybalt előtt. Van annyira tapintatlan, hogy lányához támolyog be-berúgva elsiratni szeretőjét. Néhány nap, és Júlia kérőjének a nyakába próbálja varrni magát. Mindegy, hogy rokon vagy vőjelölt, neki fiatal férfi kell, aki mellett jó nőnek érezheti magát. Vlahovics Edit alakítása tovább távolítja a nézőtől az anyát, ripacsériába hajlóan hamisan hozza a nyafka dámát. Kevésbé taszító nő a Dajka, Zborovszky Andrea “cserfes fiatalossága”. Csak cinizmusa ijesztő, amikor azt javasolja Júliának, fogadja el új férjét, hiszen úgysem tud senki első házasságáról, és olyan mindegy, melyik férfit fogadja ágyába: “Romeo hozzá (Párishoz) képest felmosórongy”. Romlottabb ez az érvelés, ha a családfő szeretője mondja, mintha egy kiszolgáltatott, korosodó szolgáló, hiszen világos, hogy ő sem mondott nemet, amikor érdekei azt kívánták.

A bomlott értékrendű világban nem vigasztal a hit, és nem korlátoz a hatalom. Látszik ez Isten és az állam képviselőin. A szent ember, Lőrinc barát (Avass Attila) fekete kardigános, farmeros, kínai tornacipős különc. A természet titkait kutató, bölcs pap napszemüveget visel, és bőszen dohányzik, miközben elzengi hajnalköszöntőjét: “a foltos sötétség, mint egy részeg / Tántorog az új nap, a tűzkerék elől.” Baljában kis növénykét forgat szórakozottan, nehéz nem a vadkenderre asszociálnunk, amikor azt mondja: “Nem szül a világra olyan sarat a föld, / Ami különös célt ne szolgálna majd. / És megszűnik a jó, ha visszaélsz vele, / Mert saját természete ellen fordul."

A herceg (Molnár Csaba) fád és cinikus figura. Az első tusa helyszínén nikotinéhsége szemmel láthatóan jobban foglalkoztatja, mint a legyilkolt fiatalember; legnagyobb gondja az, hogy tüzet találjon, amivel meggyújtathatná cigarettáját. Hiába demonstrálja rokona, Mercutió halálakor, hogy “Szomorú vagyok, e harcban én is vérzem”, mondandóját a rendőrségi szóvivők bornírt beszédmodorában zárja: “Hogy ez a szörnyűség ne ismétlődhessen meg, / És a világot ne vezérelje más, csak a szeretet, / Meg fogunk tenni mindent, amit lehet. / Tulajdonképpen most mindenki elmehet.” Unott, szaggatott beszédmódja elárulja, már arra sincs energiája, hogy meggyőzze környezetét: el is hiszi, amit nyilatkozik.

Nem csoda, hogy a veronai ifjak nem lelik a helyüket. Önmagukat se nagyon. Az önutálat unaloműző játékainak ceremóniamestere Mercutio. Ő az “érdekes” ember a társaságban. Kár, hogy Menszátor Héresz Attila rettentő modoros Mercutiót formál. Úgy beszél, mintha bluest énekelne; nyújtja, facsarja, torzítja a magyar nyelv hangzókészletét: "Mekidözlek a szreleeem nevébeeen" – mintha Horváth Charlie szólna stadionnyi rajongójához. A színész minden megnyilvánulásának hangsúlyt kíván adni, szörnyű nyomatékkal tesz mindent, talán ezért lesz a kimódolt személyiség meglehetősen érdektelen. Pedig még beteg is! Mab királynőről szőtt látomását szavalva annyira felzaklatja magát, hogy rohamot kap. Valószínűleg epilepsziás. A maníros Mercutiónál figyelemre méltóbb személyiség az örök kiegészítő ember, Benvolio. Kokics Pétert nem nyomasztja a feladat, hogy minden pillanatban “valaki” legyen. Nem akar más lenni, mint ami. Kedélyes cimbora, megértő haver. Jó humorú, eleven alakítás. Tybalt (Janicsek Péter) kigyúrt baseball-sapkás izomembernek szeretné mutatni magát, de könnyen elbizonytalanodik, ha számára érthetetlen, intellektuális ugratással szembesül. Romeo megmagyarázhatatlan szeretetkitörésével nem tud mit kezdeni, látszik rajta, hogy hagyná a csudába a bunyót, el is somfordálna, ha az izgága Mercutió utána nem vetné magát. Nem rossz ember ez a Tybalt, durva imázsa inkább maszk, mint egyéniség. Halottként gyöngéden segíti sírba Romeóékat.

Unokahúga, Júlia inkább izgalmas, mintsem szép, inkább különös kamasz, mintsem érett nő. Dadusával fogócskázik szüntelen. Vagy "verik a habot" – szó szerint, fémedényben –, hogy később jól összekenjék egymást pajkosan. Ha magára marad, párnáját markolássza feszülten. Parti Nóra visszatérő zavart mozdulata, hogy szoknyát, hálóinget gyűröget testhez szorított kézzel. Vibráló személyiség, akiért megbolondulhat egy nővadászatba belefáradt férfi, amilyen Romeo. Huszár Zsolt energikus alakítása nem ködfaló romantikust állít elénk, hanem tapasztalt férfiembert, aki a nagy szerelmet hajszolja lankadatlan vehemenciával, ami végre elűzné unalmát. Célratörő és határozott, de összeroppan, ha akadály kerül elé. Lepedőbe burkolózva falhoz lapul, és tipródik Lőrinc barátnál, miután a herceg kihirdette szörnyű ítéletét: száműzetés. Mindegy, hogy szenved vagy örül, verekszik vagy csókol, egyaránt fékevesztett lendülettel teszi.

Életérzés színház a tatabányai Romeo és Júlia. A világfájdalomról szól, amely törvényszerűen meglátogat minden gondolkodó, az élet mocskával, a társadalom hazugságaival szembesülő gimnazistát. Shakespeare drámája elbírja ezt az értelmezést, és a nézőtérre terelt középiskolások szemlátomást rezonálnak a dekadens hangulatokra, gondolatokra. Méltányolható az is, hogy az előadáshoz új, köznyelvibb, helyenként közérthetőbb fordítást készített Koltai M. Gábor rendező és Sediánszki Nóra dramaturg. A néző könnyebben felfigyel a romantikus játékhagyományt cáfoló provokatív értelmezésre, ha hiába várja a szállóigévé vált költői mondatokat. Az új fordításban direktebbek és nyersebbek az erotikus élcelődések, trágárabbak és élesebbek a szóváltások. A vitathatatlan irodalmi értékű, kanonizált fordítások helyett készült újabb szövegváltozatok csapdája, hogy zseniális fordulatokat – muszájból, hogy különbözzenek –, szerencsétlenebb frázissal kell helyettesíteni. Sajnos Lőrinc barát retorikusan visszatérő mondata, amivel megfedi a siránkozó Romeót: “ez sem szerencse” Mészöly Dezsőnél, lényegesen jobb megoldás, mint a Tatabányán elhangzó: “és te nem vagy boldog?”. Mégiscsak túlzás elvárni a gyilkossá lett, száműzött fiútól, hogy még boldog is legyen. Viszont valóban járhatott volna rosszabbul is, és szerencse, hogy nem így történt. Törvényszerű, hogy az elmélkedő és lírai, a hétköznapi nyelvhasználattól leginkább különböző részek sikerültek legkevésbé. Lőrinc barát fentebb idézett panteisztikus eszmefuttatása a természetben feloldódó jóról és rosszról, valamint a mértékről alig követhető, többszöri olvasásra is nehezen érthető. A fordítás érezhetően a tatabányai bemutató gondolatiságát szolgálja, gyakran nyúl hamar avuló szleng kifejezésekhez. Összességében annyira jelen idejű textus, hogy kérdés, használni tudja-e a közeljövő kissé másként gondolkodó előadása, vagy csak egyszer hangzott el színpadon, esetleg csak néhány sikerült megoldását emelik át más szövegekbe. Például mit tud kezdeni vele az a rendező, aki nem szándékozik tehetetlen paprikajancsit faragni a hercegből?

Koltai M. Gábor rendezésében az üzenet áthatja az előadás teljes jelrendszerét, az értelmezés közvetlenül teremt stílust és játékmódot. A tanácstalan nyugtalanságról egy kapkodóan nyugtalan előadás született. Hiába várnánk, hogy egy mondat csak úgy elhangozzék. A szereplők rendre beszáguldozzák a tagolt díszletet (Vereckei Rita), sőt a nézőteret is bejátsszák. Számtalanszor végigviharzanak az átlósan jobb hátra futó rámpán, beleugrálnak a zenekari árokba, fölkapaszkodnak a bal elöl falhoz rögzített asztalra, amely egy kicsempézett vágóhídra és kollégiumi fürdőre egyaránt emlékeztető szögletben áll, átölelik a háttér sejtelmes félhomályában álló habszivacs szobrokat (talán a Shakespeare-hősök londoni emlékművének másolatait), megzengetik a Capulet házba (?) tolt olajoshordót (ipari rock hangszert?). Na, itt aztán nincsen lefúrt lábú szavalás. Mintha nem bíznának a szövegben, mondatról mondatra kimozdulnak, és ha a másik utánuk lép, esetleg megérinti, megragadja őket, már ki is tépik magukat, és viharzanak tovább, esetleg eltaszítják társukat, vagy csak meghátrálnak, de már utánuk is lép a partner… És így tovább! Az emberi játszmákat folyamatosan lemozogják. A megszólalások mellé sztereotíp vagy jelentéses akciót rendelnek kényszeresen. Júlia egyre játszadozik, Romeo és a fiúk félreérthetetlen mozdulatokkal kísérik félreérthetetlen utalásaikat, vagy férfiasan dulakodnak. Szimbolikus, hogy a Mab-monológot a rendező nem hagyja csak úgy elmondani: Benvolio igen mókásan megjeleníti a “tündérkurva” parányi udvartartásának állatkáit, pókot, mókust és hernyót, van is nevetés. (Később pedig a már leírt idegroham vonja el a figyelmünket a szépen fordított sorokról.) Jellemző, hogy Romeo és Júlia egymásra találására, az “erkélyjelenet” mondataira, a szereplők belső történéseire nemigen tudunk figyelni. Ugyanis a szerelmesek a fejünk fölött a jelenet kedvéért üresen hagyott középső székek (nesze neked nézettségi mutatók) támláján egyensúlyoznak ügyesen, hogy középtájt – nyolcadik sor – összeölelkezzenek. A mutatvány lesz a fontos, nem az, amit megmutatat. Ebben a kiábrándult Veronában az emberek – ifjak és aggok egyaránt – képtelenek megélni életeseményeiket, kár, hogy úgy tűnik, sokszor a színészekben sem történik semmi. Nincsen rá idejük! Ugyanaz a túlgenerált, heves reakció jellemzi hőseinket, bármi esett meg velük. Ezért sokszor a néző is csak kapkodja a fejét, míg végül elcsigázza őt a féktelen, zakatoló játék.

Csüggesztően hatásvadász az előadás zenei anyaga; olyan, mintha egy “alternatív” fiatal dekadens válogatását vették volna kölcsön, amivel depressziós barátnőjének kedveskedett. Megszólal Marc Almond és a Doors, a Dead Can Dance és Leonard Cohen, Nick Cave és Michael Nyman. Sok a trendi zenék édesbús kavalkádja. Ennyi hatásos motívumot nem bír el egy előadás, megcsömörlünk tőle.

Lehet, hogy az értékvesztett közeg az okozza, hogy nem születhet meg a valódi dráma. Hiszen ha nincs fenyegető hatalom, és Tybalt pofátlan magabiztossággal léphet a herceg elé, amikor már sokallja a két családra szórt szitkokat, miért roppan bele a száműzetésbe Romeo, ezt az uralkodót csak nem lenne nehéz kijátszani? Ha Romeo az első jelenetben egy – az utcán heverő – holttesten átszökellve siránkozik Róza miatt állati részvétlenséggel – miért érdekelne utána cizellált lelkivilága? Ha Mercutio kissé ellenszenves nárcisztikus beteg, egoista bajkeverő, miért rázna meg a halála? Ha Júlia szeles fruska, aki ugyanúgy túlpörög, amikor őrülten szerelmes, mint amikor a Dajkával hancúrozik, az igazi megrendülés elmarad! Ráadásul ha elvonják tőle a nagy drámai döntés lehetőségét, hiszen újdonsült férje nem szeretett rokonát, hanem antipatikus anyjának kigyúrt szeretőjét ölte meg, akkor talán mégsem olyan nehéz választania. Érdemes-e három órán át követni egy olyan szerelem sorsát, amely nem emelkedik világformáló erővé, amely csak a belső üresség transzcendens unalmát fedi, akár Tybalt klángőgből fakadó hepciáskodása? Érdemes-e a Romeo és Júliát olyan városban elgondolni, ahol nem létezhet valódi szenvedély, csak indulatok vannak – vagy a halál végtelen derűje? A szenvedélyes közlésvágy, az egyértelmű olvasat némileg kifosztja a drámát, és igazolja azt a drámaelméleti közhelyet, hogy teljesen értékvesztett világban nem könnyű tragédiát játszani, pedig jobb lenne, ha cáfolná.

Díszlet-jelmez: Vereckei Rita. Dramaturg: Sediánszki Nóra. Mozgás: Gyöngyösi Tamás. Rendező: Koltai M. Gábor.

Szereplők: Huszár Zsolt, Parti Nóra, Molnár Csaba, Menszátor Héresz Attila, Janicsek Péter, Zborovszky Andrea, Avass Attila, Kokics Péter, Törköly Levente, Vlahovics Edit, Pavletits Béla, Poroszlay Sándor, Dióssi Gábor.