KÖZÉP-EURÓPAI SAKKJÁTSZMA

Gyakori vélekedés szerint jó előadásban jó színész(ek)nek a telefonkönyv eljátszása sem okozhat gondot. Rose műve nem sokkal jobb színmű a telefonkönyvnél. A nyíregyházi társulat élvezetes előadást faragott belőle. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.

Ez a Tizenkét dühös ember persze csak vázában azonos a fél évszázadnál régebben keletkezett világsikerrel, melyet első menetben maga a szerző írt át. Mivel a darab inkább csak erős érzelmi hatások kiváltására alkalmas vulgárpszichológiai képlet, mely egy primitív, ingatag meséjű gyilkosság kapcsán, sablonos figurákat tologatva tartja ébren a néző izgalmát és erkölcsi aktivitását, s az évtizedek során szociológiája is elöregedett, gyakran és sokféleképp hajtanak végre rajta dramaturgiai beavatkozásokat. A Móricz Zsigmond Színház számára a rendező, Koltai M. Gábor és a dramaturg, Sediánszky Nóra kelet-európai modellű változatot készített. Ehhez figyelembe vették Nyikita Mihalkov, Vlagyimir Mojszejenko és Alekszandr Novotockij orosz környezetet kialakító forgatókönyvét is. Mihalkov, akit most odahaza kritikai össztűz, kasszakudarc, sőt „undor” övez a Cannes-ben is vetített Csalóka napfény 2 című filmje miatt, rendezőként-szereplőként a 2007-es 12-vel egy csomó díjat és általános elismerést takarított be.

Gáspár Tibor

Koltaiék – nem feltétlenül helyeselhető, általánosító óvatossággal – kelet-európainak érződő modellt munkáltak ki, amely azonban az asztalra állított ásványvizek márkájától a külön életet élő nyelvi elemekig (például az utalásként elhangzó tulajdonnevekig) szinte mindenestül magyar arculatú. A gyilkosság, a bűnös–nem bűnös kérdés (helyénvalóan) majdnem teljesen háttérbe szorul az amolyan kárpát-medencei/balkáni „esküdtszékként” összezárt tizenkét férfi élethelyzetének, sorsának anomáliái mögött. A még radikálisabb dramaturgiai lépés az lett volna, ha nőfigurák is bekerülnek a döntéshozók közé. Erre a kardinális módosításra – talán merőben új viszonyrendjei, talán a darab táplálta tradicionális képzetek, talán más ok folytán – a nyíregyháziak nem szánták el magukat.

Mivel – bombariadóra hivatkozva – a bíróságról egy lepusztult művelődési ház valamiféle vegyes szakköri termének tárgyi összevisszaságába került át az ítélet megtanácskozása, Koltai és vele teljes összhangban kooperáló színészei folyamatos mozgásban, kavargásban levő, tárgyakkal, vicik-vacakokkal elfoglalt, pótcselekvésekbe menekülő közösséget működtethetnek. A kávéautomata, a felállított, szétspriccelt, összeszedegetett sakk-készlet, a kondikerékpár antropomorfizálódó módon lép be az eseményekbe.  Szöveg és szituáció olykor túllő a célon. Egy albán menekült miatt eléggé demagóg dolog idekeverni Teréz anyát, Ismail Kadarét, (a boszniai muszlim gyökerű, immár pravoszláv hitű, a magát szerbnek valló) Emir Kusturicát, az albán nép kiválóságának bizonyságait; a tanárból sokkal jobban fizetett temetőigazgatóvá lett értelmiségi emlegetett tizenéves, ékes mellbimbójú nője és üvöltve kifejtett dughatnékja sem a jellemzés csúcsa, ám az előadás mint összmunka elsőrangú.

Puskás Tivadar és Balogh Gábor

Vereckei Rita látványtervező a díszlet lepusztultságát ugyanolyan jól megoldotta, mint a jelmezek széttartó stafírozását. A gyerekrajzokkal borított falakon kívül is számos külső információ tölti fel a szikrázó teret, melynek vészkijáratai, lőrései nem enyhítenek a be- és összezártságon. A ruhák, kiegészítők közt még a drágábbak is olcsónak hatnak. Hamvai Kornél kemény fordítása beletagozódott a sokfelől meggyúrt szövegbe.

A színlap a hagyományoknak megfelelően sorszámuk szerint sorolja fel az esküdteket, ez a protokoll érvényesül a tapsrendben; kövesse tehát ezt a kritika is. Megismételve, hogy a színen (az Őrrel együtt) tizenhárman hangolódnak egymásra, s a bemutató mindösszesen a nemes csapatmunka iskolapéldája.

Fazekas István és Olt Tamás. Fotó: Karádi Zsolt (A képek forrása: Móricz Zsigmond Színház)

Az Első esküdtet, aki színész, Petneházy Attila épp a színészi allűrök visszavételével, magabiztosságát a nem túl biztos egzisztencia kételyeibe csorbítva formálja. Második esküdtként Balogh Gábor a lassított kivárásra épít, csak a legszükségesebb pillanatokban hozza játékba a karaktert. Puskás Tivadar (a Harmadik), aki saját családi drámáját, apai-nevelői csődjét a tárgyalt esetre, a gyilkosnak vélt fiatalra vetítve legtovább ragaszkodik a „bűnös!” vélekedés ádázságához, a kirobbanások mértékét el nem vétve tördeli maga körött a fogyó-fagyó levegőt. Pásztor Pál a minuciózusságból dolgozik, Tóth Károly a kis termet – nagy lélek energiáival játssza a menekült albán sebészt, Gyuris Tibor tartózkodó, ironikus magánszámokkal a józan paraszti eszű, ugyanakkor jégre vihető egyszerű embert, Olt Tamás diszkóban felszedett viselkedéskultúrával a focirajongó ifjút. Nyolcadik esküdtként (ő az első, s akkor még egyetlen ellenszavazó) a minap műsorra tűzött Lear király címszerepe kedvéért szakállt növesztett Horváth László Attila külsőre is szoborszerű, bölcs, higgadt okfejtésű ellenlábasa a Harmadiknak. Ő a játéktempó metronómja. Fazekas István a roma- és a menekültprobléma mellé beszorított antiszemitizmus-jelenség kipécézettje, leginkább ő fordítja belső, lelki történésekbe a külső hiperaktivitás impulzusait. A fenyegető feketét hordó Gáspár Tibor kisebbség- és másságellenes tombolása megszenvedett s végül valamelyest leküzdött tévedés is, Illyés Ákos a temetőigazgatóból többet hitet el, mint a tanárból. Avass Attila egy lokális tévétársaság mamakedvence főmuftijaként a proccság és akaratnélküliség bábja. Horváth Réka méla munkaundorú, közönségesen szexis Őre túlságosan is kénytelen magára irányítani a figyelmet, mivel ő a keretjáték s időnként az interlúdium.