Szögletessé vetemedik egy tökéletesnek hitt, szokatlanságában is kerekded élethelyzet Katajev drámájában. Négy szerelmes, két házaspár barikádozza magát a szovjetunióbeli társbérlet két felébe, de nej- és helycserés támadásukkal megrengetik a szocialista morált. A csőlakó poéta XX. századi Próbakőként hangszereli tragikusra minden krach mozgatóját: a szerelmet.

Négyszögesedik (olykor ötszögesedik) a kör az 1921-es esztendő Szovjetuniójának komédiájában: két társbérlő agglegény keserédes meglepetésként életformát vált, így derült égből két asszony kerül a házhoz (pontosabban: a szűkös albérlethez). A párharc terepe az egyetlen romos szoba lesz, melyet igen frappánsan krétával szelnek ketté. A polgáribb és dekoratívabb rész tulaja Vászja (Menszátor Hé­resz Attila) és hitvese, Ludmilla (Nagy Mari). A csacsogó feleség kismadárként repkedi be a fél szobát: állólámpa, szőnyeg és ódon családi fotók teszik otthonná a saras és poros putrit. Az agglegénylétbe mackósodott, nemtörődöm Vászját aranykalitkába gyömöszöli a negédes gondoskodás. A másik oldalról éppen ez hibádzik: Abram (Honti György) és Tonya (Gerle Andrea) kölcsönzött könyvek halmán és piszkos szivacsmatracon tengődik. Kenyér híján ideológián élnek.
Érzelmek nemigen itatják át a romhalmaz egyik felét sem. A szereplők görcsösen kapaszkodnak egymásba, és pontosan felfestődik: kinek milyen oka volt arra, hogy a házasság kényszerpályájára lépjen. Lud­milla lángolva és ragacsosan tölti be Vászja életét, a korábbi otthonát számolatlan testvérével megosztó aggkisasszony szemében nyilván a remény fénye világítja meg férje alakját. Ebben igen nagy szerepet játszanak Vászja kisszerűen csábító hazugságai például a fűtőberendezésről és a rádióról. A ment­hetetlenül kispolgári Abram szikár ideológusnak hazudja magát, hamis örömtől csillogó szemmel büszkélkedik érzelemmentes házasságával. Először a kolbász, majd a nő illata csábítja át a két térfél közé feszített ruhaszárító kötélen túlra. Míg Ludmillának és Abramnak csupán sejthető múltja és indítéka van, Vászjáé és To­nyáé elevenen él a rothadt parketta és málló tapéta díszítette szobában. Eleinte mindketten megpróbálnak partnerek lenni a játékban hites párjukkal, de csömört kapnak. Kiderül, hogy a hányaveti és nyers Vász­ja alkalmatlan tejjel itatott mintaférjnek, a gyenge akaratú és bizonytalan Abram lelkét nem tölti ki légmentesen az ideológiai hablaty, nem kívánja követni feleségét a szocializmus mártíromságába. Vászja és Tonya egykori szenvedélye ismét lángra kap, és világossá válik, hogy a lány a kudarcos románc fájdalma elől menekült az eszmék világába, majd Abram karja­i­ba, Vászja pedig valószínűleg unalomból és kényelemből horgonyzott le egy számára újszerű kapcsolatban.

Nagy Mari (Ludmilla), Menszátor Héresz Attila (Vászja), Honti György (Abram), Gerle Andrea (Tonya) és Dióssi Gábor (Jemeljan) - Koncz Zsuzsa felvétele

Ludmilla az önmagát férje alá rendelő és az urát fél­tőn óvó asszony, Tonya az egyenrangú és erős társ. Hozományként magukkal cipelt tárgyaikban, ruházatukban is tükröződik mindez: Vászja felesége prémes kabátban jár, az otthonosság elcsépelt kellékeit (kalitkát, paplant, szőnyeget és faliképet) hozza magával, Abram neje magát nőietlennek és keménynek mutató megkopott bölcsész, a még ifjú nő hajában ősz tincs, könyvtári könyvekkel népesíti be a szegényes lakot. Hasonló a kontraszt Vászja és Abram külleme között: előbbi hanyag és lomhán lezser, utóbbi szakadtságában is polgárian tartásos. A megérkezés és a forma áll szemben az átmenetiséggel és a formátlansággal. Az eredendően egységesen leromlott otthon két fele közötti különbség szemmel is jól látható: valódi tárgyak néznek farkasszemet a tárgyakra emlékeztető hulladékkal. A társasjátékban idővel megvilágosodnak a játékosok vágyai, kiderül, hogy mindenki rosszul ítélte meg helyzetét.
Finom, majd egyre elrajzoltabb jelzések vezetnek el a párcseréhez, amely csak az előadás végén teljesedik be, apokalipszisként robbantva szét a már így is csupa romból álló szocialista otthont. A szereplők átszaglásznak, majd átfolynak egymás térfelébe. A val­lomás őrjöngő ivászatba torkollik, a kétszer két ember (és Jemeljan Csernozemnij, a költő) összetolt ágyakon dagonyázik, majd üvölti a felismerésbe magát. Virradatkor elválnak és szétszélednek, a két agglegény ismét a társbérlet ura lesz. Kéretlen albérlőjük, a négyest rendre kiegészítő ötödik kerék, Jemeljan (Dióssi Gábor) mint afféle clown nem folyik bele a történésekbe, ceremóniamesterként katalizál, és szavalja kétes, de hatásos verseit, egymáshoz lök, majd egymástól eltaszít szereplőket, a felfordult magánélet káoszába behozza a külvilág őrületének levegőjét. Rendszeresnek mondható alkalmi szállását felszámolta a házasság, majd a boldogság intézménye.
A szerelmesek végül mégis egymáséi lesznek, eközben felemelkednek a falak, és a kiszorult hobó próféta távozásakor átkokat mennydörög az időtlenségben. Koltai M. Gábor rendezése nem hivalkodó, mégis erőteljes, a zárójelenetben azonban tomboló vízióvá hizlalja a háttérben jótékonyan munkáló energiákat. A kalitkába zárt lélek kavargó vihara tör elő, és sodor el minden keserű hívságot. A rendezés ugyanezt az ívet rajzolja fel. Az aktus példázattá emeli az addig posványban zajló kisemberi játszmát. A körnek hitt négyszög igazi körré vált, a katasztrófát tehát a látszatboldogság valóvá válása okozza egy látszatvilágban. Ember került a gépezet fogaskerekei közé. Nyomasztó, mégis habkönnyű komédia ez: a hab piszokkal és könnyekkel telehintve, a tetején vörös csillag. Olyan magasságban, ahová a feydeau-i kergetőzésből emberi szem szerencsére nemigen lát fel.

Valentyin Katajev: A kör négyszögesítése
(Jászai Mari Színház, Tatabánya)

Fordította: Radnai Annamária. Dramaturg: Sediánszky Nóra. Díszlet-jel­mez: Kiss Gabriella. Asszisztens: Niklai Judit. Ren­dező: Koltai M. Gábor.
Szereplők: Nagy Mari, Menszátor Héresz Attila, Gerle Andrea, Honti György, Dióssi Gábor.