KÉTFÉLE MÚLT EGYBEMONTÍROZVA

Weöres Sándor: A kétfejû fenevad

Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház

Talán csak a rend kedvéért érdemes szóvá tenni, hogy a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház mûsorfüzete szerint Weöres Sándor 1972-ben írta A kétfejû fenevadat, s csak tizenöt év múlva kerülhetett színre. A Magyar Színházi Portál – ugyancsak a színházra hivatkozó – elõzetese szerint viszont a mû 1968-ban született, ám ugyancsak tizenöt évet várt színpadra. A tizenöt év nagyjából az 1968-as dátumhoz képest stimmel. A darab ugyanis Bucz Hunor Térszínház-beli rendezése után, 1984. január 27-én került színre a Vígszínházban Valló Péter rendezésében, Kaszás Attilával, Pap Verával, Bánsági Ildikóval, Tahi Tóth Lászlóval a fontosabb szerepekben. Tény, hogy a Magvetõ 1983-ban megjelent kötetében (Weöres Sándor: Színjátékok) az 1968-as évszám szerepel. Ám Tüskés Tibor alapos tanulmánya és mások visszaemlékezései, s fõképp egy interjú a költõvel az 1972-es dátumot igazolják. A darab ekkor a pécsi színház számára, a soron következõ évadban való bemutatás szándékával íródott.

S ez a renden kívül két dolog miatt is fontos. Az egyikre a mai fiatalabb korosztályok nyilván a legkisebb figyelmet sem fordítják. Azt a mûveltebbek biztosan észben tartják, hogy 1968 volt a nagy nyugati diáklázadások éve. Talán azt is, hogy ekkor volt Csehszlovákiában az emberarcú szocializmus kísérlete, amelyet a testvéri tankok rövid úton elintéztek. Az viszont talán kevésbé tudatosul a mai fiatalabb értelmiségben, hogy ezt az 1968-at Magyarországon az új gazdasági mechanizmus bevezetésének kísérlete elõzte meg. Látszólag tisztán a gazdasági, illetve gazdaságirányítási rendszer átalakításáról volt szó, ez azonban elképzelhetetlen lett volna bizonyos politikai pluralizálódás, liberalizálódás nélkül. Manapság, amikor nemhogy a Kádár-kor, de az egész szocialista kísérlet egyetlen monolit tömbként, kommunista diktatúraként vettetik a történelem szemétdombjára, szükségképpen elsikkad, hogy 1968-ban, amikor a magyar csapatok részt vesznek a prágai tavasz eredményeinek eltiprásában, egyúttal a magyar reformot is elpusztítják. 1972 már a nyílt dogmatikus restaurációs kísérlet éve. Más kérdés, hogy ennek az eredménye sem lett több, mint a reformoké. Maradt majdnem két évtizeden át az, amit késõbb pangásnak neveztek el. De ez utólag nem változtathat azon, hogy 1968-ban egészen más volt a politikai helyzet és légkör, mint lett 1972-re.

Mindez azonban inkább a bemutató letiltását magyarázza, mintsem a darab szemléletét, mondandóját. Logikusan feltételezhetnénk ugyan, hogy Weöres Sándor 1972-ben friss történelmi kiábrándulást fogalmazott meg, életmûve ismeretében azonban ez nem igazán valószínû. Nehéz volna feltételezni róla, hogy valaha is hitt azokban az eszmékben, amelyekbõl akkor kiábrándulhatott volna. Különben is, a hatvanas évek közepén született Octopus, illetve Szent György és a sárkány világlátása sem különbözik lényegesen A kétfejû fenevadétól. A dogmatikus támadás idején Aczél György viszont biztosan nem engedhette meg magának azt a támadási felületet, amelyet egy ilyen darab bemutatása jelentett volna. Bár bizonyára korábban is lettek volna taktikailag érthetõ aggályai. Abban ugyanis részben igaza lehet Tüskés Tibornak, amikor a darabbal kapcsolatban az antiszemitizmus vádjának lehetõségét veti fel, és abban még inkább, hogy alapos okkal vitatja azt. Ám Weöres alkotását a filoszemitizmus vádja éppúgy érhette volna. Mert bár igaz, hogy emlegetik a haszonlesõ zsidókat, sõt azt is mondják, hogy az egész világtörténelem valójában az északi vörös askenázik és a déli sötét szefárdok küzdelme, ám az sem nagyon vitatható, hogy az egyetlen épelméjû és ép erkölcsi érzékû figura a mûben a pozsonyi kereskedõbõl lett pécsi kádi, Mandelli Avram, a legemberségesebb, a legnagyobb önfeláldozásra kész szereplõ pedig az õ Lea lánya. A filoszemitizmus gyanújától pedig Aczél még a politikai opportunizmusénál is jobban tarthatott.

A nyíregyházi elõadás szempontjából még az is fontos lehet, hogy kevéssel 1968 után, 1969-ben íródott Örkény István darabja, a Pisti a vérzivatarban, amely különben már csak mintegy évtizedet várt a színpadra, s amely a huszadik század közepének történetén demonstrál hasonlóan keserû, tragikus és egyben játékos világlátást, véleményt a magyar történelemrõl. Koltai M. Gábor rendezésében pedig Weöres Sándor mûve lényegében Örkény világába, történelmi-társadalmi közegébe kerül. Annak idején a cím kiegészült azzal, hogy: Pécs 1686-ban. A mûfaji megjelölés pedig történelmi panoptikumot ígért. A múltra vonatkozás tehát olyan dupla nyomatékkal hangsúlyozódott, hogy véletlenül se gondoljunk másra, mint a jelenre. Nyilvánvalóan szükségtelen lett volna bármiféle kikacsintás a történelmi múltból. A szöveg egésze volt az. Nem is tett ilyesmit sem Valló a Vígben, sem Babarczy László Kaposváron, sem Szõke István, a pécsi bemutató rendezõje. Anélkül is nyilvánvaló volt, hogy egy darab, amely cselekményében tagadja a történelmi szereplõk jókra és rosszakra való felosztását, következésképpen nem hisz abban, hogy a háborúk pozitív célokért folynak, tehát abban sem, hogy végsõ soron valamiféle haladás, jobbulás eszközei, egy darab, amelynek summázata a vérontás fölötti, kivételeket el nem ismerõ erkölcsi felháborodás – azaz, hogy „Le a világtörténelemmel!" –, az gyökeresen szemben áll a magát rendületlenül valamiféle szebb jövõ letéteményesének valló rendszer ideológiájával.

Nem tudom, ki írta a mûsorfüzetnek a darab lényegét különben pontosan bemutató szövegét, de az évszám körüli bizonytalanság mindenképpen azt sugallja, hogy az alkotók inkább ösztönösen, mintsem alapos történelmi megfontolások alapján választották az elõadás külsõségei gyanánt a II. világháború közegét, azt az idõszakot, amelyrõl Örkény is alapjában hasonló tapasztalatot fogalmaz meg: a történelem kiforgatja az embert önmagából, nemcsak köpönyegének, politikai álláspontjának, de teljes személyiségének is folytonos csereberélésére kényszeríti. Egy nap a világ – vetíti elõre a játék korát és összegzi mondandóját egyszerre a korabeli sláger. Vereczkei Rita díszlete és jelmezei ugyanezt a kort hangsúlyozzák, a töredezett terek nemcsak a világ filozófiai töredékességét, de a háborús pusztítások, bombázások, ágyúzások okozta rongáltságát is mutatják. Mindenütt bõröndök, ládák, gazdáik nyilván állandóan úton vagy útra készen vannak, állandó létállapotuk a menekülés. Öltözékük szedett-vedett, vagy éppen elvesztették mindenüket, vagy ha volna valamijük, azt célszerû lenne gondosan titkolni. Weöres Sándor pompás szövege meglepõen jól szól ebben a közegben. Nyelvtörténeti leleményessége, költõi gazdagsága, könnyed szárnyalása az ellentét révén erõsödik föl, tartalmát viszont éppen a háborús történelmi helyzet hasonlósága húzza alá. A színészi játékot pedig nem lehetetleníti el a sokszor veretes, többnyire ma már nem használt mondatfûzésû szöveg elmondása. Pedig Weöres darabjai színpadi alkalmatlanságának sokat hangoztatott fantomja leginkább abból születhetett, hogy szövegei túl jók a máshoz szokott magyar színészek számára. Elmondaniuk is kínlódás, játékkal meg végképp nem képesek vele versenyre kelni. A nyíregyházi elõadás erre nem is tesz kísérletet. Egyszerûen természetes adottságnak veszik, hogy ezek az emberek így beszélnek. Nem próbálnak a régies beszédmódhoz törleszkedni, nem igyekeznek hangsúlyozottan, forszírozottan értelmezni azt, amirõl úgy gondolják, ma már nem egészen világos, és nem próbálnak a régies szöveghez régies beszédmódot kitalálni, egyáltalán, régi embereket eljátszani. A huszadik század közepi adaptáció azért is szerencsés választás, mert feleslegessé teszi a vélt XVII. század megidézését. Közelmúltbeli, szinte mai emberek mondják az avítt mondatokat, s ezzel is a kontraszthatást erõsítik föl.

Amúgy egyszerûen jellemeket, viselkedésformákat játszanak. Horváth László Attila fölényes bölcsességû zsidó kereskedõ a kádi szerepében, Avass Attila hisztérikusan dühöngõ hadfi, Fazekas István praktikus vezér, majd szétfolyt elméjû bölcselõ, Tóth Károly betegség következtében kissé még mindig bénult fél arcát is színészi eszközként használva jeleníti meg a tatár kánt és a cigány hóhért, Illyés Ákos fõképp a stréber értelmiséginek ábrázolt Windeck szerepében tûnik ki. Losonczi Katalin nagy átérzéssel jeleníti meg Lea körülményekkel nem törõdõ jóságát, áldozatkészségét, Fellinger Domokos Ambrus deákja indokoltan jelentéktelen. Szabó Márta karcsú Báthory Susannája az ellenszereposztás sikere. Az általában molettebb színésznõkre elképzelt vérmes hercegnõ közönséges szókimondása, férfiak, katonák fölötti hatalma bizonyos intellektuális töltést kap ebben a megformálásban, inkább életstratégiának, mintsem vérmérsékletbõl adódó szeszélynek hat.

A kétféle múlt költõi-színházi egybemontírozása, a XX. századba áttelepített XVII. századi háborúskodás pedig az emberi magatartások lényegét illetõen jól illik XXI. századi békés belharcainkra is.

ZAPPE LÁSZLÓ