Az előadás végén, homályosuló fényben, ketten vannak a színen: alul, bal szélen Ványa bácsi, feljebb, a dobogón, jobb szélen Szonya. A Stúdió K színpada közismerten kicsi, de most hirtelen határtalanná tágul. Két elárvult, egymástól is elidegenedett figura lézeng a hatalmas űrben. (Ezért is marad el az eredeti zárókép: Ványa és Szonya, nagybácsi és unokahúg valami meghittséget is sugalló intim, még egyfajta apoteózisra - dolgozni óóó! - is alkalmat adó kettőse.)
Ami azt mutatja, hogy az előadásnak sikerült megteremtenie a maga világát, amely azért hat, mert a miénk is. A tárgyakkal zsúfolt XXI. századi élet absztrahálódik a maga esszenciális ürességévé. Mint az újabb modern Csehov-előadások szinte mindegyikében, a kérdés most is az: ártatlan áldozatokként vettettek (vettetnek) az emberek ebbe a nihilbe (amely engem nemcsak a mára, hanem többször is Gorkij Éjjeli menedékhelyére emlékeztetett), avagy maguk is közreműködtek életterük kiürítésében. A csúnya vászonrongyokkal keretezett színpadon még ülni is többnyire csak a földön lehet, s e környezet lecsupaszított idegenségét szellemesen fejezi ki Vojnyickaja - Horváth Zsuzsa - mindvégig viselt utcai kosztümje, kalappal, nagy rózsás kitűzővel (ilyet az otthonában senki sem hord.)
Szonya, Jelena, Asztrov, többé-kevésbé még Ványa is úgynevezett csehovi „szép" emberek. Jelena Andrejevna külsőleg is az, és Nyakó Júlia alakításában most is dekoratív, elegáns. Szonya, szegényke, a „belső szépség" képviselője; bár Pap Lujza megjelenítésében a legkevésbé sem csúnya (ahogy a szöveg többször megjegyzi), ám a színpadképet is jegyző Vereckei Rita jelmezei igazi falusi penészvirággá degradálják (a hervasztón sikktelen csíkos pizsama telitalálat!). Asztrov Csehovnál is, a Stúdió K-ban is (Huszár Zsolt alakítja) délceg, jóképű, és hát van lelkiismerete, vannak álmai. Ványa bácsi külleméről Csehov nem nyilatkozik, de benne is a nemes vonások vannak túlsúlyban. (Szerepében Menszátor Héresz Attila halványabb és bizonytalanabb, mint volt például a Dantonban.)

Koltai M. Gábor rendezésében a belső szépség is kompromittálódik; a figurákban és konfrontációikban a szépségnek nyoma sincs. Jelena valóban az az önző, lusta, alapvető passzivitásából csak egy-egy rohamnyi ragadozás kedvéért kimozduló macska, akinek Asztrov jellemzi. Szonya hat évet áldozott (s nyilvánvalóan továbbiakat is áldoz még) a maga passzív, üres életéből egy férfira, aki mint nőt meg sem látja. Asztrov önzése tágabb öblű, mint Jelenáé, de önmagán kívül ő sem törődik mással; miért legyenek mások boldogabbak, mint ő? Mellesleg sokkal durvább és nyersebb is, mint a heroikus Asztrovok, Bessenyeitől Darvas Ivánig. Ványa bácsi az, aki elsősorban a Teremtés áldozata: született lúzer, viktimológiai eset, s ebben a rendezésben löttyedt puhány, akit még a pózolás is fáraszt.
A szereplők marionett-jellegét egy érdekes és hatásos színpadi pillanat domborítja ki: a dada (? - ld. később) és Asztrov darabkezdő duettjének végén felcsapódó fal mögött egy nyomorék zongora áll, mellette, élőképpé merevülve, a társulat többi tagja, dermedt, kifacsart pózokban.
És mégis: ennél jobb sorsot érdemelnének. Egy kis sikert, egy csipetnyi boldogságot, vagy legalább némi fellélegzési szünetet. Hiszen nem rosszabbak, mint mi... (És mi talán azt kaptuk, amire vágytunk? Ami ugyebár kijárt volna?)
Jó sorsot azonban a sorstól csak a szépek és a szépség antagonistája, Szerebrjakov kap, aki Kuna Károlynak köszönhetően az est legjobbja is (ami mellesleg egy Ványa-előadásnak nem feltétlen erénye). Essék szó például a többnyire aszexuálisnak, potencionális impotensnek ábrázolt professzor meglepően aktív, sőt erőszakos érzékiségéről: szinte ijesztő, ahogy lerohanná fiatal feleségét. (Csehov színlapján csak Jelenának van kora: 27 éves.) Erudicióba pakolt zsarnoki hisztériázásai is emlékezetesek maradnak.
Talán nincs is dada a Ványában? - óvakodik elő az emberből a szégyenlős kérdés, amikor szerepéhez, szövegéhez képest hovatovább már túl sokat és túl súlyosan van jelen a Homonnai Katalin játszta halkan suhanó, titokzatos, a többi jelmezhez képest elvontabbul öltöztetett figura? Lassan eszmél rá, aki ráeszmél (szerintem egy „törpe minoritás"): ez a lény a dada is (igenis van, Marinának hívják), akinek meleg, anyáskodó énje azonban Ványa bácsi imádott húgát, Szonya máig hiányzó édesanyját, Szerebrjakov rég elfelejtett feleségét is kifejezni hívatott.
Eddig kiesett gondolatmenetemből Ilja Iljics Tyeljegin, főfoglalkozására nézve örökös főhátramozdító: ő az a mindenütt előforduló emberfajta, akinek így is jó. Spilák Lajos pendíti meg, sokszor igazán szellemesen, az előadás groteszk szólamát. (Igaz, ehhez az alighanem Morcsányi Géza ötlötte „germán" poénja is hozzásegíti.)
Az előadás (részben talán színészi okokból) nem szól akkorát, mint a Danton, és természetesen olyan sokkoló sem lehet, mint a Kár, hogy kurva.
De a nálunk is nagy hagyományú remekmű felújításainak sorozatában Koltai M. Gábor rendezése több izgalmas kutatási eredménnyel is helyet követel, és akár még újabb hagyományokat is teremthet.

Anton Csehov: Jelenetek a vidéki életből (Ványa bácsi)
Morcsányi Géza fordítása nyomán készült. Díszlet-jelmez: Vereckei Rita. Dramaturg: Sediánszky Nóra. Fény-hang: Fodor Gergely. A rendező munkatársa: Rusznák Adrienn. Rendező: Koltai M. Gábor.
Szereplők: Homonnai Katalin, Horváth Zsuzsa, Huszár Zsolt, Kuna Károly
Menszátor Héresz Attila, Nyakó Júlia, Pap Lujza, Spilák Lajos.

Stúdió K, 2011. május 14.