Játszani a szívvel

Sirma, a reménytelenül szerelmes hentesmester a második felvonás jelentős részében egy szívvel a kezében sétálgat fel és alá. Virág helyett ő már csak ilyen praktikus ajándékokkal próbálja megnyerni szíve hölgyét. Aztán a szereplők egyszer csak labdázni, dobálózni kezdenek ezzel a – minden bizonnyal – disznószívvel. (Azt mondják, az hasonlít a legjobban az emberéhez.) Az öklömnyi izomcsomó ide-oda röpköd a színpadon, legszívesebben mindenki szabadulna tőle. Az embernek meg egy pillanatra eláll a lélegzete, hogy milyen asszociáció-lavinát indíthat el, ha egy agyonkoptatott kifejezést összeszikráztatnak a konkrét, szó szerinti jelentésével. Már ezért a jelenetért érdemes megnézni a zalaegerszegi Boldogtalanokat. De nem csak ezért.

Füst Milán sokáig méltatlanul feledésbe merült darabja 1916-ban íródott. Pedig, hogy ez az emberi kapcsolatokat élveboncoló mű mennyire nem veszített az erejéből, frissességéből, azt már tavaly, a valóságshow-k világába áthelyezett, de az eredeti darabot tiszteletben tartó átdolgozás, a szombathelyi Czukor Show is igazolta. A történet egyszerű: Húber Vilmos nyomdászmester évek óta az egyik nyomdászlánnyal, Rózával él, akit folyamatosan megcsal. Róza ráveszi egyik, különösen veszélyesnek tartott riválisát, Vilmát, hogy költözzön hozzájuk, így akarja megtartani a férfit, még azon az áron is, ha osztoznia kell rajta. Háromszögükhöz külső bolygók is kapcsolódnak: Húber anyja és húga, a már említett hentes és Húber volt iskolatársa, az orvos. A bonyolult kapcsolatrendszerré összeálló „társasjátékban” a gyengébbekre pusztulás vár, de a megmaradók „jutalma” sem lehet más, mint egymás és önmaguk folyamatos gyötrése.

Koltai M. Gábor aprólékos gonddal, sok ötlettel, invencióval, a komor, drámai fővonalat időnként humorral, a ráérős figyelmet néhány felpörgetett jelenettel ellenpontozva szálazza szét az összegubancolódott sorsszálakat. Az ösztöneiknek, szenvedélyeiknek kiszolgáltatott szereplők pokoljárása nehéz feladat elé állította a színészeket, különösen a négy központi alak megformálóit. Tánczos Adrienn már az előadás kezdetén megadja Róza karakterének egyik alapvonását, ahogy a gyülekező nézőközönség előtt szinte áttetszően vékonyan, fáradtan és enerváltan ténfereg egy felmosófával. Ebből a tetszhalott állapotából robban aztán. Széles skálán játszik: féltékeny és szenvedélyes, gyötrődő és ravasz, néha alattomos. Megszállottan rajong Húberért, és nem tud szabadulni ettől a megszállottságtól. Róza minden bizonnyal a színésznő jelentős szerepei közé tartozik majd, felsorakozva a 2001-es Proctorné mellé a Salemi boszorkányokban. Még akkor is, ha időnként elég lenne egy hajszálnyival kevesebb túlmozgás és indulat. Farkas Ignác Húber Vilmosa szintén szépen kidolgozott, sok szálból összeszőtt alakítás. Ígéretesen indult, de félresiklott életéért (részben okkal) anyját hibáztatja, ugyanakkor rémülten fedezi fel önmagában anyja jellemvonásait. Sérelmei és saját gyengesége elől ridegségbe és a folyamatosan sorjázó kalandokba menekül. Csak dicsérni lehet az anyát alakító Ecsedi Erzsébetet és a Vilma szerepében feltűnő Pap Lujzát is. Előbbi egyszerre számító és szánalomra méltó – hiszen fia a tőle tanult ravaszsággal lát át kisstílű manőverein, miközben nem akarja látni valódi szenvedését. Pap Lujza Víg Vilmája víg ugyan nem sokáig marad, de még szerelmi láza bódult önzésében is megőrzi azt a gyermeki naivitást, amit Róza majd ellene fordít. Hertelendy Attila Sirma hentesében keveredik a komikum a tragikomikummal. Szakály Aurél orvosa pedig az egyetlen „szobahőmérsékletű”, mert nem a szenvedélyei által uralt figura az egész darabban. Ha ettől szürkébb, akkor szerepe szerint indokoltan az.

A díszlet (Vereckei Rita munkája) egyszerűségében is telitalálat. Egy ágy és néhány szék mellett a látványvilágot a térelválasztók határozzák meg. Hatalmas, elhúzható paravánokat kell elképzelnünk egymás mögött, hármat-hármat a színpad két oldalán. Mintájuk törökös-ornamentikus, anyaguk csipkeszerű. Emlékeztetnek (hisz nyomdában is járunk!) a régi, míves kötetek mintás belső borítójára, az előzékre. Áteresztik a fényt, átsejlenek rajtuk az alakok, és ezt a rendező ki is használja, időnként a szemnek is élvezetes állóképekbe merevítve ki a változó, de mindenképpen veszedelmes viszonyok aktuális állapotát.

A zárójelenetben a szereplők (élők és holtak) a szeretetről szóló apostoli levelet idézik, majd Húber és Róza kivételével lelépnek a színről. Ők ketten egymásnak hátat fordítva állnak. Megmaradnak egymásnak, hogy tovább szenvedjenek. A nézőnek pedig maradnak a kérdések. Hogy a szeretet hiánya vagy éppen a túlságos szeretet teszi tönkre jobban az életünket? Hogy egyáltalán, mit is jelent ez a fogalom, mivel keverjük össze, és mivel helyettesítjük, ha nincs? És hogy is van ez a dolog a szívvel (meg a róla szóló közhelyekkel), amiről az orvosok azt mondják, tényleg megszakadhat? És tényleg: „jó lenne szív nélkül élni”?