"Csak egy nap a világ" – hangzik fel a klasszikussá nemesült sláger a nyíregyházi előadás elején.
  A szereplők ugyan nem teljesen civilben, de a történetre, szövegre még kívülről nézve éneklik a dalt, mely nemcsak a hangulati alapját adja meg a játéknak, de a maga slágeres trivialitásában utal Weöres Sándor drámájának egy fontos szegmensére, illetve lehetséges interpretációjára is. A prológusjelleg, a „színház a színházban" felvezetése pedig nemcsak a mű hasonló jeleneteinek megelőlegezése, de a weöresi alakváltozások lehetséges leképezése is egyben.

Weöres Sándor darabjának kétszeresen is hányatott sors jutott: először a cenzúrával, majd a magyar színházzal kellett birkóznia. Előbbi elvette a költő kedvét a drámaírástól, utóbbiból már nem sokat láthatott. Igaz, magam is inkább a fámára és a fennmaradt kritikákra támaszkodhatom; látni csupán a Madách Színház bő másfél évtizeddel ezelőtti előadását láttam (s az is elmosódott foltként él bennem). A recenziók többsége azonban kevéssé győz meg az előadások sikerességéről; még a lelkesen pozitív bírálatok is inkább a szerzőt méltatják, az előadásoknak jobbára csak sablonos vállveregetés jut. Aligha véletlen az is, hogy mi- közben a drámának sajátos mítosza, legendája alakult ki színházi és szépirodalmi berkekben, nem vált színházaink állandó repertoárdarabjává, sőt, hosszú évek óta egyetlen teátrum sem tűzte műsorára, sokan pedig egyenesen játszhatatlannak vélik. Ami bizonyosan tévedés. Igaz, azt a lenyűgöző gazdagságot, összetettséget, mely a mű sajátja (s amelynek éppúgy része a weöresi történelemfilozófia, az áthallásokon alapuló konstrukció, a szerelmi libikóka, a sajátosan kicsavart pikareszk történetmesélés, a „ki a magyar, mi a magyar" kérdésének történelmi-vallási-etnikai feszültségeket is éreztető felvetése, mint a vérbő, részint fiktív irodalmi példák, részint Csokonai felé kacsintgató, a Psyché szerzőjéhez méltó stílusimitáció és stílusparódia, melyhez természetesen pontosan kidolgozott archaikus nyelvezet is járul), a maga teljességében aligha teremtheti színpadon újjá egy elő-adás – ám ilyen alapon példának okáért a Hamletet is felesleges volna előadni.
Ráadásul időközben közelebb került a magyar színházhoz az a nyelv, melyen a mű megszólal. A reálszituációktól való elszakadás, az alakváltozások sokasága, a formai játék ma mind a színház, mind a néző számára természetesebb, mint a nyolcvanas években volt. Nincs szükség feltétlenül varázsgömbre ahhoz, hogy az egyes jelenetek terétől vagy idejétől távol eső szereplők és történetek megidéztessenek. A történelmi hősök deheroizálása, a történelem mechanizmusának ironikus ábrázolása az elmúlt években született előadásokban bevett gyakorlattá vált. A kétfejű fenevad nem tűnik nehezen befogadható szövegnek; érvényes előadásának csupán azokat a kereteket kell pontosan kijelölnie, melyek között a történet mind tartalmilag, mind formailag hatásosan és élvezetesen megszólalhat.

Balogh Gábor, Szabó Márta, Losonczi Katalin, Illyés Ákos, Horváth László Attila, Gyuris Tibor és Olt Tamás / Nagy Erzsébet felvétele

A nyíregyházi előadás leginkább könnyedségével, gördülékenységével lep meg. Nyoma sincs benne annak a görcsös formakeresésnek, mely Koltai M. Gábor nem egy korábbi rendezését jellemezte. Nincs olyan eleme a játéknak, mely ne hajlana következetesen és magától értetődő módon a lendületesen, élvezhetően elmesélt történethez. Koltai és a dramaturg, Sediánszky Nóra csak finoman nyesték a szöveget: egyfelől elhagyták a didaktikusabb részeket, másfelől tompították a nyelv archaikusságát (úgy, hogy azért meghagyták ízességét, különlegességét). A rendezés hangsúlyt helyez a díszletek és jelmezek metaforikus voltára, vagyis arra, hogy ezek csupán a történelmi kulisszák formailag változó, ám lényegüket tekintve konstans részei – így nem didaktikus, hanem teljesen természetes lesz, hogy mai ruhák, mai fegyverek tűnnek fel egyes jelenetekben, vagy hogy a városba bebocsáttatásra várók tömege egy mai menekülttáborra emlékeztet. Vereckei Rita találékonyan rendezi be a szűk, de viszonylag hosszan elnyúló teret; néhány emblematikus tárgy, eszköz, ruha, térelem jelzi a megjelenített időt és helyet, miközben gyakran az adott szituációt időtlenítve utal a mára is. Az áthallásokat egyébként nem forszírozza a játék, azok maguktól is egyértelműek (különösen a török szultán és a német-római császár jeleneténél érződik, mennyire veszi a közönség a lapot).
Koltai és színészei megtalálják azt a finoman csúfondáros, ironikus alaphangot, melyre az egész játék felépíthető, s amely bizonyos határokig azért variálható: egy-egy jelenet elkomorul, más szituációk viszont derűsen játékossá válnak. Mivel a hangsúly a szerepjátékon van, értelemszerűen azok a jelenetek és alakítások erősek igazán, ahol ezt ábrázolják játékos-ironikus fénytörésben a színészek. Hiszen itt senki nem az, akinek látszik: a kádi Mózest szolgálja, a vérszomjas janicsár aga a magyarok szabadságáért küzd, a császári komisszár a történelem viharaitól függően hol törökké, hol horváttá, hol ismét németté változik. Az azonos hitűek legszívesebben meggyilkolnák egymást, a nagy ellenségek jó barátok. Mindenki színházat játszik, az előadásban erre még a keret is rádupláz, így részben a történelmi világszínház eseményei, részben azok személyes recepciói peregnek előttünk. Az a színház, melyet Ambrus diák próbál játszatni, így háttérbe szorul kissé, s a szerelmi kavalkádnak is az a szála (a Susánna-szerelem) válik igazán erőssé, mely közvetlenül is kapcsolódik a politikai kavalkádhoz. Ami nem kárhoztatható, hiszen itt húzódnak a játék fent említett keretei – legfeljebb azért kár, hogy éppen a szintén színházi kontextusból kiinduló, Leát és Evelint összemosó, a privát lelkifurdalást az átélt események kontextusába vetítő álomjelenet érződik az előadás egyetlen sután megoldott, elmaszatolt képének.

Fellinger Domokos és Avass Attila / Nagy Erzsébet felvétele

Az egyes szituációk és egyes szálak erősségét persze a színészi alakítások egyenetlenségei is befolyásolják. Relatív egyenetlenségek ezek, mivel alkalmatlan színésze, disszonáns hangja nincs az előadásnak; ám az egyes aktorok nem egyforma intenzitással használják ki az egyébként sem egyformán hálás szerepekben rejlő lehetőségeket. A legerősebb alakítás Horváth László Attiláé, aki Ibrahim bölcs cinizmusa mögött éppúgy érzékelteti az örök túlélő morális fenntartásokat mellőző lavírozását, mint a történelem forgatagába került ember mély humanizmusát. Hozzá hasonló örök túlélőt formál Susánnaként Szabó Márta: erős, határozott asszonyt, aki szívesen irányít a háttérből emberi-politikai játszmákat. Losonczi Katalin Evelin és Lea szerepének egymásra kopírozásával (és általában Evelin alakjával) keveset tud kezdeni, Leaként azonban plasztikusan, meggyőzősen mutatja a naiv, gyermeki módon emberséges lány fokozatos öntudatra ébredését (mely a háború bonyolult üzleti-politikai okainak átlátására is kiterjed), s szép, ahogy Ambrus árulásába beletörődvén elfogadja a kényszerű házasságot. Ferlinger Domokos Ambrus diákjának leginkább huncut mosolyát őrzi a nézői emlékezet; noha a szerep sajátja, hogy kezdő- és végpontjának megegyezése okán jellemfejlődésről nem beszélhetünk, s a bájos küllemű, ám felelőtlen, éretlen ifjúból nem válhat erős, érett személyiség, maga a szerepformálás azért lehetne erőteljesebb, jelentékenyebb. Az epizódszereplők közül kiemelkedik Avass Attila Dzserdzsis agája, akiről az ostoba, kegyetlen ember álarca fokozatosan foszlik le. Illyés Ákos a történelem balekjaként ábrázolja a túlélés érdekében folyamatosan hazát és elvet váltó, ám végül rosszul számító Windecket. Balogh Gábor több kisebb szerepe közül főként a házasságot is üzleti tranzakcióként kezelő ifjú izraelita marad emlékezetes. Fazekas Istvánnak viszont gyakorlatilag minden epizódja az; Badeni Lajosként, Szulejmánként, Mehmedként több oldalát, nézőpontját játssza el a történelmi mechanizmust működtető érdekeknek, s ölti magára nemcsak a történetben, hanem a színházban is a játékmester szerepét. Badeni Lajos feleslegesen hosszú monológjából ugyanis Koltai csak a gondolati magot és a funkciót hagyja meg; a privát módon „kibeszélő" szereplő szükségképpen befejezetlen monológja amolyan iro nikus kikacsintásként foglalja színházi keretbe a weöresi szellemet hatásosan megérzékítő, élvezetes játékot.

WEÖRES SÁNDOR:
A KÉTFEJŰ FENEVAD
(Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza)

Díszlet-jelmez: Vereckei Rita. Dramaturg: Sediánszky Nóra. Segédrendező: Nagy Erzsébet. Rendező: Koltai M. Gábor.
Szereplők: Fellinger Domokos, Horváth László Attila, Losonczi Katalin, Szabó Márta, Illyés Ákos, Gyuris Tibor, Fazekas István, Avass Attila, Tóth Károly, Nagyidai Gergő, Olt Tamás, Balogh Gábor, Rajkó Balázs, Vámosi Judit, Szalona János, Harsányi Zoltán.