Az ironikus abszurdra hangolt tragédia nyúzott-nyűtt hősét mintha Mucsira feszítették volna. Legyalult érzékeny pasas, egykor nagyra hivatott értelmiségi és a szinte legyőzhetetlenek közül való katona – egyszóval hős –, akin nem maradt egy gramm fölösleges hús sem, bár nem szíve vágya az aszkétaság. Évtizede bűzlő, üszkösödő lábsebe félállati, vonszolódó véglénnyé gyötörte, aki táplálékát a földből ássa ki, barlangjában rongycsomón hever. Vezérlő harcostársai hagyták egykor Lémnosz lakatlan szigetén, mert már sem a gyógyíthatatlan kígyómarás orrfacsaró kipárolgását, sem a férfi fájdalom feltépte ordítását nem voltak hajlandók elviselni (s társuktól szabadulva sikeresebb áldozat-bemutatást reméltek). A meghajlott test epileptikus vonaglásainak kivételével Mucsi Zoltán a vérágas szemű figura fiziológiáját, szellemi-lelkitársadalmi (azaz társadalmon kívüli) kórtanát egyként a csont- és idegcsupasz ember naivitásig védtelen sors-esendőségeként ábrázolja. A tán rendezői túlkapásnak betudható, a kis színházi térben mesterkélt és viszolyogtató, rázkódó-bénult-hörgő fejtől-sarkig kifeszülést analógiás magyarázat mentheti: úgy csavarodik a szenvedéstől ajzott test, ahogy Philoktétész nevezetes, győzhetetlen íja.

Mucsi Zoltán és Huszár Zsolt | theater.hu fotó – Ilovszky Béla

Az íj, amelyért egyharmad emberöltő teltével most az Odüsszeusz vezette delegáció a szigetre látogat. Nem a vitéz férfira van szüksége a Tróját mindeddig sikertelenül ostromló görög hadnak, hanem a páratlan fegyverre. A (fél)isteni lőszerszámra, melynek embertartozéka Philoktétész – íj, nyílvessző korábban Héraklészé volt –; az egyetlen, aki eredményesen használni is tudja. Használja is, amikor eljön az ideje – Trója megvívójaként pedig a mitológia és az utókor Odüsszeuszt fogja emlegetni, s az íj helyett egy furfangosan elkészített falóra emlékezik. (Persze: nem épp sovány jóvátétel az égiektől, hogy a Páriszon halálos sérülést ejtő Philoktétész e háborúnyerő sebzéssel majd – túl a szophoklészi mű cselekményidején – megváltja magát saját sebétől. Lába rendbe jön.) Az előadás szép kellékeinek legszebbike épp az íj. Göcsörtös, vaskosabb, alig görbülő faág. Van is, meg nincs is. Talán ócska gally, talán csodafegyver. Vele a rendezés mintegy bejelenti stilizációs (és kissé értelmezés-lebegtető) szándékát, amelyet ugyan nem mindig valósít meg következetesen, de egy összességében pontosan értelmezett, hatásos produkció mozgatójává tesz.

A Philoktétész manapság az antik tragédiai hagyomány kedvelt darabja. 2000 óta Magyarországon is többször elővették. Koltai M. Gábor rendező és a dramaturg Sediánszky Nóra Szophoklész i. e. 409-re datált művét mint szövegbázist elegyíti a nálunk valamelyest ismert Heiner Müller számos klasszikus átirata közül az egyik legkorábbinak, az 1958-as Philoktetnek a szemelvényeivel, valamint a nálunk alig ismert John Jesurun nevével fémjelzett, bő két évtizede tartó Philoktetes-projekt részleteivel. Az utóbbi szerző – multimediális koncipiálóként – jelenleg is futtatja sokadik (ezúttal Japánba plántált) feldolgozását.

A példázatos história – amelyben a főalak egyelőre semmilyen módon nem képes beleszólni a saját élete alakulásába – a cél szentesíti az eszközt gondolatát aktualizálja a Stúdió „K" interpretálásában. Mint láttuk, egy eszköz a cél (az íj), a módszerek pedig, melyekkel az ellenféllé lett hajdani szövetségest vissza akarják édesgetni (fegyverestül) a görög táborba, a semmi sem szent cinikus elvén nyugszanak. Csel, észérv, erőszak mind lepereg a labilis idegzetű, elfeketedetten gyűlölködő szigetlakóról. Héraklész azonban (vagy az, akit Philoktétész Héraklésznek vél) rábírja a hőst, hogy – hazáját mentő megfontolásának, kötelességtudatának engedve – kövesse az utált Odüsszeuszt.

Papírból hajtogatott kishajót már sokszor láttunk lavór vagy csatornácska színpadi vizén úszkálni, vitorlás, gőzös, egész ármádia képviseletében. Kilincses ajtóval ellátott rozoga lak is jelzett már barlangot. A barlangházfal halmintás tapétája diákos ötletvicc, s a szövegbetoldások egyike-másika (a gennyedző lábú Philoktétész úgymond „még egy ideig lábatlankodik" stb.) sem mindig mond le a sima poénkodásról. Hasonló pörsenéseket azonban egy jó előadás elvisel. Vereczkei Rita díszletének egyszerű látványánál fontosabb a be- és körüljárhatósága: alig rétegeződik-csavarodik, mégis labirintikus (megtoldva a játszó, a belső térrel időnként egybenyitott előcsarnok mai építészeti üzeneteivel). A trónusként ható ócska karszék ugyanúgy sánta, mint a gazdája. A tákolmányt – metaforikusan – poros öreg könyvekkel támasztották alá amputált lába helyén (valóságos szobormű lett belőle). A jelmezeket Vereczkei a görögdráma-játszás napjainkban érvényes divatlapjából: a kortalanság kollekciójából szabta, matt koloritból keverte.

E színmű: csapdaszínmű. Semmilyen értelemben nincs jó megoldás, és nem csupán Philoktétész számára nincs; de az okádék visszahajózási kompromisszum mindenkinek a legtökéletesebb egérút. A históriai torzvigyorra Koltai M. Gábor rendezése elkínzott fölényű kacajjal tromfol. Pedig a színészek primer eszközeik sorában ritkán alkalmazzák az ironizáló hatásokat. Egyedül Menszátor Héresz Attila (Kar) él a foga szűrt betyáros szó, a vállveti lezserség impulzusaival, ám ő is rendre fenntartja a groteszkumra boruló tragédiai héjazatot. Vagy a tragédiára boltozódik groteszk tetőzet? Mindegy. Menszátor Héresz kezdettől egy nagyobb fehér kendőt egy kisebb kék csíkkal öltöget össze, mintha cérnáival foltozószabóként tévedt volna a fonalszakértő Párkák közelébe. Amit végül kész kézimunkaként egy botocskára tűz, az már a mai hellén zászló. A színész teljes biztonsággal közlekedik kétezer-ötszáz év akkorésmost ittottjában, s zavartalanul oldja magát hol a lábsebes Robinson szolgálatába, hol a partraszállók sleppjébe. Kétfelé szolgál – s független marad. Annyira, hogy Héraklész is ő (ha ő, ha az). Mintaszerű szereppé élése ez a szenvtelenségnek, amely nem helyezi magát a drámán kívülre, s képes osztozni a közös philoktétészi– odüsszeuszi arculcsapottságban, holott neki, a Karnak oda sem kellene tartania változó karakterű orcáját.

A philoktétészi–odüsszeuszi konfliktus egy nemzedéken, a regnáló/kitaszított középnemzedéken belül robban. Kovács Krisztiánnak Neoptolemoszként, a hérosz Akhilleusz ifjú fiaként egy, a hatalomba és jövőbe belecseperedő generáció másfajta erkölcsét és retorikáját kell szavakba, gesztusokba öntenie. A szakmailag mutáló indítást ez a szerepbeli tartás magába issza, s a későbbi jelenetek már egy, a nagypolitikában máris otthonosabb ifjútörököt mozgatnak a nagy alku diplomáciai asztalánál. Huszár Zsolt Odüsszeusza sincs még teljében az indignálódott érkezéskor. Az idegesen gonoszkodó-cselező, Neoptolemoszt bábtáncoltató fád paliból Philoktétész düh- és igazságrohamainak hatására válik hitelesen ellenérdekelt s már nem kisszerű évfolyamtárs.

A színészi viszonyrend átmozgatása: a szerepsúlyok arányítása Mucsi Zoltán érdeme. A Fodor Gergely kilőtte fények ketrecében Mucsi az örökre megpecsételődött fogolylét gyónását végzi el, mindenfelé keresve a süket füleket, amelyekbe súghatja-üvöltheti a maga rászedettségében való bűnrészességének tényeit. Amíg ő lázadó-elvágódó vallomásával önmagát és korát (a „trójai kort") szedte ízekre, azon vettem észre magam, hogy egy Veress Miklós-verstöredéket rakosgatok öszsze emlékezetemben: „ősök vergődnek bennünk / mint varsákban halak / létünknek fonatán át / létek áramlanak // véresek makacsok gyávák / s markolják mind szivünk / abból facsarva harcunk / s fegyverletételünk // s lesz áruló ki enged / úgy mint valamikor / s lesz válasz úgy mint hajdan / keserv és fogcsikor // s leszen ki be sem várja / míg a kín beletép – mégis fiának ismer / mindnyájunkat e nép // magányosság volt sorsa…"

Veress verse időben „feleúton" keletkezett Müller és Jesurun Philoktétésze között, és – legalábbis számomra – beletorkollott e mai Szophoklészbe. A költeménynek természetesen címe is van: Történelem.

TARJÁN TAMÁS