A kicsinyes vegyül a magasztossal. A földhözragadtság az ábrándok világával.
Brutálisan drasztikus, ugyanakkor költői, lebegő is a Szkéné Színházban bemutatott Eleven éjszaka. Meg még misztikus is a meglehetősen sikeres kortárs ír szerző Conor McPherson darabja. Izgalmas koktélt kever látszólagos ellentétekből. Fókuszba állítja a magányt, amivel bevalljuk/nem valljuk, mindannyian küzdünk, akkor is, ha sok ember vesz minket körül. És megmutatja a valamennyiünkben rejlő pusztító agressziót, amit vannak, akik viszonylagos eredményességgel vissza tudnak tuszkolni magukba, míg másokból előtör, és akkor esetleg kő kövön nem marad. Ez a produkció azt is elénk tárja, hogyölni haragvó, gyűlölettől szikrázó, gyilkos tekintettel, vagy éppen túl éles, felcsattanó hangsúllyal is lehet, és halálosan fenyegetővé válhatnak elszabaduló, meggondolatlan gesztusok is.
A darab szereplői tulajdonképpen lenyúzzák egymásról a bőrt, nyílt színi élveboncolást hajtanak végre egy lepukkant kis házban összezsúfolódva. Perpatvaroznak, üvöltenek, súrlódnak és kibékülnek, majd újra összerúgják a port és megint igyekszenek engesztelődni. És közben várják a csodát, hogy pontosan olyan jó lesz nekik, mint ahogy ezt megálmodják maguknak.
Egy furgonnal nem túl nagy rendszerességgel ezt-azt fuvarozó férfi áll a produkció középpontjában, ami a Szkéné és a Nézőművészeti Kft. összefogásából jött létre. Mucsi Zoltán elvarázsolt figurát alakít. De persze itt mindenki kicsit elvarázsolt, némiképp a föld felett járó. Egy furgonos ipse, Tommy, aki ábrándozik, ködképeket igyekszik meglovagolni, egyáltalán nem a napi szállítani valókon rugózik az agya. Körülötte totális a rendetlenség, Vereckei Rita díszletében minden szanaszét van, ruhadarabok, tárgyak, kacatok itt-ott, eszményi rendetlenségben.
Nagy robajjal lever egy rakat dolgot, az ablakot hirtelen szélesre tárva, a párkányon keresztül belép a szobába egy fura fickó. Na ő, Doc, aki aztán még inkább elvarázsolt! Kicsit nyomott, némiképp flúgos, részint rámenős, részint gátlásos alak. Katona László leginkább szerethetőnek, elesettnek mutatja, aki egyedül nemigen tud létezni, rámolással segít a fuvarozásban Tommynak, de lelki kapcsolat is van közöttük, valamilyen módon haverok. Doc olykor Tommy szobájában, a kempingágyon alszik, dumálni is szoktak, el-elméláznak az élet nagy kérdéseiről, és szinte folyamatosan arról sóvárognak, hogy nem kell majd kuporgatniuk, életük jobbra fordul. Elsóvárognak innen, ábrándokat szőnek, közben kicsinyes dolgokon perpatvaroznak, például azon, hogy Doc csak hosszas huzakodás után kapja meg kulimunkájáért a fizetségének legalább egy hányadát.
A kicsinyes vegyül a magasztossal. A földhözragadtság az ábrándok világával. Sajátos televény ez, ami bár eltúlozva, abszurdba hajtva, de fölöttébb hasonlít a hétköznapjainkhoz, amikor összekutyulódik minden, egészen triviális cselekvések vegyülnek az akár rutintevékenységek közben is belénk „nyilalló” vágyainkkal. Tán mindenki egykor szebb napokat látott. Tommy a válása után költözött vissza a nagybátyjához, aki Fodor Tamás megszemélyesítésében, zsémbes öregember. Zavarják a zajok, ha csendet akar, hangosan dörömböl, és időnként szemrehányóan betoppan. Ilyenkor rosszallóan fújja a magáét, már szinte szertartásszerűen, alig akad, ami ne zavarná, közben pokolian kíváncsi, szívesen beleüti az orrát bármibe. Tommy igyekszik hárítani, vigyázni arra, hogy ne gyalogoljanak bele az aurájába, de hát egyfolytában belegyalogolnak, mást nem is nagyon tesznek. A produkció arról is regél, hogy miközben magányosak vagyunk, és iszonyúan szeretnénk, hogy ez ne így legyen, nem tudjuk megteremteni az autonómiánkat, nincs elég terünk a létezéshez, kényszerűen is szűk helyiségekbe vagyunk összezárva, ahol szinte törvényszerűek a rendszeres balhék, haragszomrádok.
Ez jutalomjátékot jelent a színészeknek. Állandóan történik valami, ordibálásból pillanatok alatt át lehet csapni kiengesztelődésbe és viszont, a kezdeti elszontyolodás akár világvége hangulattá, már-már öngyilkosságba hajló légkörré terebélyesedhet. Mégis érződik, hogy ezek az emberek, ha törik, ha szakad, valahogyan csak létezni, élni, boldogulni akarnak. Az egyik pillanatban hiszik, hogy ez lehetséges, a másikban nem, de aztán mégiscsak nagyon hinni akarják, majd ismét belesüppednek időlegesen a nihilbe, hogy aztán a hajuknál fogva csak újra és újra kiráncigálják magukat onnan, akár valami eszelős elképzeléssel.
Már nem először érzem az írek sorsában, például a nálunk is rendkívül sikeres Martin McDonagh darabjait látva, hogy különös módon, van valami rokon a mi közép-kelet-európai sorsunkkal abban, hogy rendszerint csak időlegesen lehetünk boldogok. Örökkön örökké történik valami, ami ennek útjában áll, és küzdhetünk újfent és újfent, bízhatunk a vékonyka reménysugárban.
Van ebben a reménytelenségben valami csehovi, csak az ő antihősei már végképp feladták, szomorkás melankóliába süppednek, ők pedig még kiötlenek ezt azt, igyekeznek valahogyan a felszínen maradni, vagy legalább nem annyira mélyre süppedni, hogy onnan már tényleg teljesen lehetetlen legyen a visszaút. A színészeknek azért nagyszerű ilyesmit játszaniuk, és látszik is rajtuk, hogy igencsak élvezik, mert elképesztően széles érzelmi skálán mozoghatnak, villanásnyi idő alatt hidegből melegbe ránthatnak bennünket. Feszült csendeket ádáz ordibálás válthat, elanyátlanodást pedig nagyképűsködés. Gondolom, ebből is kitetszik, hogy a jelenetek zöme borotvaélen táncol, meglehetősen el lehetne vetni a sulykot, akár hatásvadász ripacskodássá válhatna a játék. De egyáltalán nem így történik, hiszen remek csapat van a színen, jó rendező irányításával. Koltai M. Gábor rendezőként vaskos realitást tud keverni abszurditással, költőiséget földhözragadtsággal, és mindezt még véres, horrorszerű elemekkel, egészen valószínűtlen, agyament momentumokkal. A darabbéli gyilkosság például egyszerre röhejes és lidérces, ez az a hajszálvékony „stílusmezsgye”, amin a produkciónak lavíroznia kell, ami pokoli nehéz, de mégis összejön.
A házba segélykérően betoppanó, Aimee névre hallgató lány, aki pillanatok alatt felborít mindent maga körül, Simkó Katalin. Kovács Krisztián az agresszív, a brutalitást élvező szeretője, aki utána jön. Ebből aztán lesz haddelhadd, rumli a köbön.
Él, pulzál a színpad. Az Eleven éjszaka előadása tényleg élvezetesen eleven.
Jelölését Horthy nemcsak nem utasította el, hanem kifejezetten ambicionálta kormányzóvá választását.
100 évvel ezelőtt, 1920. március 1-én a magyar nemzetgyűlés „az államfői teendők ideiglenes ellátására” nagybányai Horthy Miklóst nagy többséggel – 131 szavazattal a leadott 140-ből – Magyarország kormányzójává választotta. A fogalmazás arra utalt, hogy a honatyák nemcsak a 133 napos Tanácsköztársaságtól, hanem az 1918. november 16-án kikiáltott népköztársaságtól is elhatárolták magukat, s a királyságához való visszatérés platformján álltak. A trón azonnali betöltése azonban elháríthatatlan külső, és a dolgokat tovább bonyolító belső akadályokba ütközött. A győztes nagyhatalmak ismételten közölték, hogy Magyarország trónjára sem az utolsó legitim király, IV. Károly, sem a Habsburg-család más tagja nem léphet.
Ugyanezt az álláspontot képviselte a környező országok kialakulóban lévő szövetségi rendszere, a Kisantant is. Az ún. szabad királyválasztók által szóba hozott más jelölteket viszont a legitimista arisztokrácia, a Habsburgokhoz ugyancsak hű nagypolgárság számos képviselője és a katolikus felsőpapság nem fogadták el. Így és ezért merült fel, hogy a királykérdés végleges rendezéséig valamelyik „kiváló magyar” személyében ideiglenes államfőt kellene választani. A brit és a francia kormány budapesti képviselője egyaránt ezt tanácsolta. Igen ám, de ki legyen ez a „kiváló magyar”? A régi politikusok többsége legszívesebben az akkori magyar politika great old man-jét, gróf Apponyi Albertet választotta volna államfővé. Ő azonban már elmúlt hetvenéves, és ellen szólt az is, hogy nyílt legitimizmusa, valamint a háború alatti németbarátsága miatt az antant hatalmak sem látták volna szívesen.
Támogatói és ellenfelei
Horthy Miklós altengernagy, az Osztrák-Magyar Monarchia hadiflottájának utolsó főparancsnoka viszont a legtöbb számításba jöhető szempontnak megfelelt. 1868-ban született, tehát alig múlt 50 éves, a haditengerészet tisztjeként a háború alatt semmiféle politikai szerepet nem vállalt, az irányításával 1919-ben megszerveződött Nemzeti Hadsereg főparancsnokaként ugyanakkor jelentős fegyveres erővel rendelkezett. Különítményes tisztjeinek „rendteremtő” tevékenységét, amely több száz halálos áldozattal járt, a magyar társadalom jelentős része helyeselte, de legalábbis nem bánta, őt magát pedig az ország megmentőjeként ünnepelte. Az uralkodó elit mellett mindazok a tulajdonos rétegek is így gondolhattak rá, akiknek a vagyonát a Tanácsköztársaság alatt részben vagy egészben szocializálták, továbbá azok a kisemberek is, akik bármilyen okból szembekerültek a proletárdiktatúrával, vagy akiket egyszerűen csak zavart a kommün internacionalizmusa és vallásellenessége. A magyar társadalom másik fele, a két forradalom résztvevői és szimpatizánsai természetesen nem rajongtak érte, ám az ő hangjuk nem hallatszott messzire. Vezetőik emigráltak, börtönben ültek vagy egyszerűen csak a túlélésre rendezkedtek be. „A szervezetekben még pangott az élet. De az utca – a Váci út? Csata veszett arcok, ha egy-egy ismerős arc fölmerült. Hol volt az a tündöklő pallos, mely itt, bár a nyomor szemete alatt kihúzásra várt?” -- kérdezte a korra és börtönbe vetett tanárának kiszabadításán munkálkodó 17 éves önmagára visszaemlékező Illyés Gyula.
Horthy kultuszának megalapozásában élen jártak tisztjei, akik akár diktátorként is szívesen látták volna az ország élén. „Letiprunk mindent, ami utadat állja. Talpon vagyunk, várjuk parancsodat: Előre!” – biztosította támogatásukról 1920. február 7-ei kecskeméti látogatása alkalmából Diendorfer Miksa alezredes, a város helyőrségi parancsnoka, aki még Szegeden csatlakozott a Nemzeti Hadsereghez. Zsitvay Tibor főispán ugyanekkor és ugyanitt Árpád fejedelemhez hasonlította szerepét. Az országot – mennydörögte a leendő belügyminiszter – „Árpád vezér szerezte” ezer éve, és „Horthy vezér” fogja visszaszerezni „újabb ezer évre”.
Belső támogatottsága mellett döntő súllyal esett latba, hogy az antant hatalmak budapesti képviselői is alkalmasnak látták a két forradalmat átélt, káoszba süllyedt és közben régi területeinek mintegy kétharmadát elvesztő ország rendfenntartói szerepkörére. Konzervatív beállítottságú emberekként és fegyelemhez szokott katonatisztekként egyáltalán nem zavarta őket Horthy antikommunizmusa és autoriter egyénisége. Inkább rokonléleknek tartották. A Szövetséges Katonai Misszió Tábornoki Bizottságának amerikai képviselője, Harry Hill Bandholtz például 1919 szeptember végén „patriotizmussal átitatott, vitathatatlanul egyenes és becsületes” tisztként jellemezte naplójában, s tagadta „egy igazi fehérterror meglétét”. Ez utóbbi – írta – „a politikusok képzeletének szüleménye”, a valóságban „nem fenyeget semmilyen veszély a Magyar Nemzeti Hadsereg részéről”. Sir George Clerk, aki a békekonferencia megbízásából a román hadsereg részleges kivonulásán és egy reprezentatív magyar kormány felállításán buzgólkodott, Horthyt „abszolút egyenes” és olyan „becsületes hazafiként” festette le jelentéseiben, akire minden fenntartás nélkül rá lehet bízni az ország sorsát. A londoni The Times a Nemzeti Hadsereg 1919. november 16-i fővárosi bevonulása után arról tudósított, hogy „Budapesten teljes a rend, a zsidók és más pesszimisták aggodalmai megalapozatlanoknak bizonyultak”. Leginkább azonban régi ismerőse, Sir Thomas B. Hohler, a brit admiralitás tisztje dicsérte, aki 1920 januárjától országa főmegbízottjaként tartózkodott Budapesten. Horthy tengernagy – jelentette Londonba— „Egyáltalán nem soviniszta, beszédjében és egész magatartásában mérsékelt és megfontolt, józan”. Ráadásul meggyőződéses angolbarát, és „legszívesebben Nagy-Britannia útmutatását követné”.
Jelölését Horthy nemcsak nem utasította el, hanem kifejezetten ambicionálta kormányzóvá választását. Alkalmasnak érezte magát arra, hogy – mint az egyik széles körökben terjesztett propagandaplakát mutatta – az ország hajóját a háborgó tengerről csendesebb vizekre kormányozza. 1919 decemberétől beszédeiben többször utalt rá, hogy a fővezéri posztnál többre lenne hivatott, a fővezérség pedig arra utasította a hadsereg tisztjeit, hogy az 1920. januári nemzetgyűlési választásokon csak Horthy államfősége mellett kiálló jelölteket támogassanak. Politikai tapasztalatokkal és kiterjedt kapcsolatokkal ugyan nem rendelkezett, ám ez inkább előnyére, mint hátrányára vált: mindegyik párt megnyerhetőnek gondolta, és egyik sem érezte ellenségének.
Konfliktusa IV. Károllyal
Horthy nem akart király lenni. Református vallású volt, s azt is helyesen ismerte fel, hogy a magyar arisztokrácia és a katolikus egyház semmiféle támogatásban nem részesítené. Államfői méltóságát eleinte ezért maga is csak átmeneti megoldásnak tartotta, és IV. Károlyt nemcsak hűségéről biztosította, hanem arról is, hogy a békeszerződés elfogadását és a hadsereg megerősödését követően maga fog a restaurációs törekvések élére állni. Üzeneteire az uralkodó 1920 májusában így válaszolt: „Az ország egyesítésének és további konszolidálódásának érdekében a királyi hatalom gyakorlását minden körülmények között mentől előbb, lehetőleg még az év folyamán kezembe kívánom venni, és kérem, hogy bölcs belátásával jelölje meg azt a pillanatot, mely a legalkalmasabb arra, hogy a trónomra visszatérjek, s ezáltal magam mellé szólítsam mindazokat, kik mint magyar nemzet Szent István koronáját fejemre tette.”
A békeszerződés aláírása 1920. június 4-én, parlamenti ratifikációja pedig november 15-én megtörtént.
Horthy azonban nem cselekedett, sőt – az uralkodó kérése ellenére – Károly visszatérési szándékát bejelentő november 9-i újabb levelét sem hozta nyilvánosságra. Egyre inkább úgy gondolta, hogy IV. Károly restaurációját, akinek az államvezetői képességeit egyébként nem sokra tartotta, meghatározatlan időre el kell napolni. Ebben az antant hatalmak és kelet-európai szövetségeiknek az ellenállása, a legitimisták és a szabad királyválasztók kiéleződött ellentétei, s valószínűleg az államfői poszthoz való, személyes becsvágyából is táplálkozó ragaszkodása egyaránt motiválták. A legitimista elitcsoportok azonban másként ítélték meg a helyzetet. Ők minél előbb meg akartak szabadulni a nem közéjük tartozóként kezelt és a magas közjogi méltóságra méltatlannak tartott admirálistól, s ennek érdekében IV. Károlyt folyamatosan cselekvésre biztatták. Károlyt, aki svájci lakhelyét maga is szívesen cserélte volna fel a budai várra, nem volt nehéz meggyőzni. Hívásaikra és egy-két francia royalista politikus biztatására 1921-ben kétszer is megpróbálta elfoglalni a magyar trónt. Először március, majd másodszor október végén. A külső körülményekre hivatkozva Horthy mindkét alkalommal szembeszegült a király trónfoglalási kísérletével. Márciusban még szavakkal győzte meg Károlyt tervének átmeneti feladásáról, októberben viszont fegyverrel kényszeríttette az ország elhagyására. Majd hozzájárult az 1921 áprilisától hivatalban lévő Bethlen-kormány által előterjesztett és a nemzetgyűlés által november 6-án elfogadott trónfosztáshoz, a Habsburg-ház trónörökletességi jogának a megszüntetéséhez, továbbá számos vezető legitimista néhány hónapos bebörtönzéséhez.
1921-es viselkedését a legitimista tábor sohasem bocsátotta meg Horthynak. Egymás között uborkafára felkapaszkodott hitvány szószegőnek és felségárulónak tartották, akivel, hacsak lehet, kerülték a társadalmi érintkezést. Eltávolítani azonban nem tudták pozíciójából. Mivel a nyugati hatalmak által Madeira szigetére száműzött Károly 1922. április 1-én meghalt, elsőszülött fia és így örököse, Ottó pedig még csak 10 éves volt, a magyar trón betöltésének a kérdése az 1920-as évek végéig lekerült a napirendről, s az ország szabad akaratnyilvánításának külső és belső feltételei ezt követően sem teremtődtek meg. Az 1930-as évek elejéig Nagy-Britannia és Franciaország, azt követően pedig a náci Németország állta útját a restaurációs elképzeléseknek. A kezdetben erős és befolyásos legitimista tábor az évek folyamán ugyanakkor piciny szektává zsugorodott. Horthy államfői hatalmából, amely idővel nemcsak megszilárdult, hanem széleskörű elfogadottságnak is örvendett, így lett ideiglenesből egészen 1944 őszéig tartó tartós megoldás.
Emlékezete
Horthy Miklós negyedszázados kormányzói tevékenysége – különösen 1919-20-as fővezéri működése, az 1938 utáni zsidótörvények aláírása, II. világháború alatti döntései és 1944-es passzivitása -- már annak idején is erősen megosztotta a magyar társadalmat, s ez azóta sem változott sokat. A jobboldal – különösen Orbán Viktor 2017-es emlékezetes nyilatkozata óta – egyre inkább „kiváló államférfiként” ünnepli, míg a baloldali véleményformálók szerint „Horthy megítélése nem lehet vita tárgya, ez csak elítélés lehet”. Sajnos egyre kevesebben hisznek az elkötelezetten konzervatív, ám megkérdőjelezhetetlenül professzionális történésznek, John Lukácsnak, aki szerint Horthy Miklós kétségkívül az alkotmányos rendet betartó és betartató államfője, s nem diktátora volt Magyarországnak, ám „szellemi és politikai ítélőképessége kevésbé volt elismerésre méltó”, és „államférfiúi képességeinek hiánya többször megnyilatkozik”. „… nem volt elegendő ereje, hatalma vagy képessége ahhoz, hogy az országot a hitleri szövetség végső kötelékéből kiszabadítsa, de arra sem, hogy a magyar szellemekben és lelkekben dúló polgárháborúnak véget vethessen. Legnagyobb tragédiája az október tizenötödike volt, melyhez, sajnos – hosszú lejáratban – maga is hozzájárult.”
Orbán Viktor miniszterelnök jól ismerte fel Magyarország és Európa, sőt általában a fejlett világ egyik legnagyobb problémáját: demográfiai válságban vagyunk. Ez a krízis – hasonlóan a klímaválsághoz - mélyen gyökerezik a társadalmi fejlődésben, sőt a jólétben és a szabadságban is. Jó dolog, hogy a magyar kormány tenni akar a népességcsökkenés ellen, ám rossz, ha zsákutcás megoldásokat kínál a válság enyhítésére.
Hazánk nem lóg ki a sorból. A világ húsz leginkább csökkenő népességű országa közül 15 a „volt szocialista állam” kategóriájába tartozik, tehát 1990 előtt szovjet tagköztársaság, szovjet szövetséges állam vagy Jugoszlávia tagköztársasága volt, hozzájuk csatlakozott még a hajdan különutas – egyébként muzulmán többségű Albánia is. A lapunknak nyilatkozó demográfus, Kapitány Balázs szerint az viszont példátlan, hogy Magyarországon negyven éve folyamatosan csökken a népesség.
Népességfogyás és rendszerváltás
A demográfiai válság miatt kiürülnek az egykor virágzó falvak és elvándorol a nagyvárosi értelmiség is. Munkaerőhiány keletkezik az iparban, amely azért is települt Kelet-Európába húsz-huszonöt éve, hogy beszállítója legyen a nagy multicégeknek és azok beszállítóinak. A munkaerő-vándorlás szabadsága nem csak az orvosokat, ápolókat, informatikusokat és vízvezeték-szerelőket sodorja a sokszor szintén demográfiai válságban lévő fejlett nyugat-európai országokba. Keresik a képzetlen és a nem is túl fiatal munkaerőt. Nemrég olvastam egy riportot azokról a dunántúli asszonyokról, akik pár hetente nekirugaszkodnak a sokórás buszútnak, hogy idősgondozók, ápolók legyenek Ausztriában és Bajorországban.
Vannak csökkenő népességű országok a térségben, amelyek maguk is felszippantanak bevándorlókat/vendégmunkásokat. Lengyelországban egymillióra becsülik az ott élő ukránok számát, és sok kelet-európai - köztük magyarok is - dolgozik Csehországban. Ha az egykori kelet-német állam, az NDK létezne, szintén a demográfiai csődöt jelentő államok csoportjába tartozna - igaz, a kelet-német bérek eközben rengeteg lengyelt és más keleti uniós országból érkezőt vonzottak.
Legalább harminc éve tartó folyamatról van szó, amely szorosan kötődik a korábbi szocialista tömb összeomlásához. Ugyan mindez fokozatosan történt, s az egyes országokban további tényezők is közrejátszottak, de a népességfogyás valamennyire mindenütt a rendszerváltozásnak nevezett fordulathoz köthető. A korábbi totális zártság megszűnésével, az utazási szabadsággal élve egyre többen próbálkoztak külföldön megélni. Különösen mivel ebben a periódusban szinte mindenütt összeomlott az addigi gazdaság, gyárak szűntek meg, szétszéledtek a termelőszövetkezetek, leszerelték a katonákat – kilátástalanná vált a posztszocialista munkanélküliség. Egy másik ok a rendszerek politikai összeomlásához köthető: szétesett Jugoszlávia és háborús menekültek indultak el Nyugatra. Albánia rendszere összeomlott, s a polgárháborús állapotok a kilencvenes években (és később) onnan is tízezreket indítottak külföldre. De a nemzetiségi feszültségek is népmozgásokat gerjesztettek, ahogy a romákkal kapcsolatos előítéletek, a hirtelen felszínre tört többségi erőszak.
Amióta pedig a volt szocialista kelet-európai államok, a posztszovjet és posztjugoszláv köztársaságok is sorra csatlakozhattak az EU-hoz, az elvándorlás elé jogi akadályok sem emelkednek. (Lettország 2004-es EU-belépése óta lakosságának egynegyedét elveszítette. A romániai orvosok fele kivándorolt 2008 és 2015 között a Global Risk honlap szerint.) A nyugati bérszínvonal, a gáláns szociális rendszer, a stabil oktatási és egészségügyi kínálat folyamatosan szívja ki a leginkább vállalkozókedvű keletieket. Főleg a szülőképes, családalapításra készülő korosztályokat. Az otthoni statisztikákból hiányzó újszülöttek brit, német, svéd anyakönyvekben bukkannak fel.
A demográfiai vészhelyzetnek nevezett állapot egész Európában új politikai képleteket hozott létre. Mindenütt megjelentek a migrációellenes pártok, az új-nacionalista populista mozgalmak. A Brexit megvalósulásában is nagy szerepe van ennek a jelenségnek, ahogy a szélsőséges német AfD párt, vagy az olasz Északi Liga előretörésének. (Ide tartozik a Trump-jelenség is Amerikában.) Az ő migránsellenes retorikájuk gyakorlatilag azonos a Fidesz etnonacionalista programjával. A populista pártok az idegentől való félelemre építenek, arra a szorongásra, hogy a jelenlegi többség kulturális kisebbségbe szorulhat, s a bevándorlók elveszik a most nekik jutó munkahelyeket, juttatásokat, lakóterületet. A félelem lehet valós, lehet irracionális, de képes mozgósítani. (A napokban tapasztalhattuk, hogy két dél-ázsiai vendégmunkás megjelenése egy székelyföldi kisvárosban micsoda indulatokat kavart. Ennek persze jól aládolgozhatott a magyarországi állami média félelemkeltése.)
A bolgár példa
Az elmúlt évtizedekben a Balti- és a Fekete-tenger közötti régióban arányában (százalékban kifejezve) Bulgária népessége csökkent leginkább. A balkáni országból harminc év alatt egymillióan költöztek el, s egyes előrejelzések szerint 2050-re a most 7 milliós állam népessége 5,2 millióra zsugorodhat. Bulgáriára azért is koncentrálódik a figyelem, mert miközben ez az ország vezet a népességcsökkenésben, más EU-listákon utolsó. A különböző szervezetek lajstromain Bulgária a legkorruptabb állam (Magyarország ott liheg a nyomában a negatív versenyben.) A balkáni ország az EU legszegényebb tagja, északnyugati régiója a legkevésbé tehetős az egész unióban. Ez a terület Bulgárián belül is a leginkább csökkenő lakosságú.
Az elemzések mind arra jutnak, hogy a bolgár lakosságvesztést egyszerre több tényező okozza:
1. A nyomott jövedelmek miatti tömeges elvándorlás;
2. A viszonylag alacsony születésszám;
3. A magas halálozási ráta.
Tehát eleve kevesebb bolgár gyerek születik, mint amennyi kellene a lakosságszám megőrzéséhez, de a rossz egészségügyi állapotok miatt ráadásul sokkal többen halnak meg, mint más, fejlettebb államokban. Akik felnőnek és szakmát keresnek, külföldön találnák meg a boldogulást. A bolgár havi átlagbér 600 euró körül lehet, az átlagnyugdíjasnak 200 eurónak megfelelő levát utalnak havonta. Bulgária ENSZ-statisztikák szerint ötödik helyen áll Európában az „öregedési sorrendben”.
Georgi Bardarov demográfus, a szófiai egyetem docense elutasítja az állítást, hogy országa demográfiai katasztrófában, vagy apokalipszisben lenne. Megelégszik a válság kifejezéssel. Azt mondja, helytelen a jelenlegi kormányzati álláspont, amellyel csak a születések számának növelésére koncentrálnak. Ma a bolgár nők életükben 1,51 gyermeket hoznak világra, ami szerinte nem is olyan rossz Európában. Nagy gond viszont a magas halandóság az elöregedő bolgár népességben. A legnagyobb baj szerinte, hogy a rendkívül nyomott bérek miatt a fiatalok eleve külföldre orientálódnak, s ott keresik a boldogulásukat. A maradáshoz radikális jövedelemnövelésre lenne szükség. A másik feladat az oktatás színvonalának a javítása, hogy a ma külföldön dolgozók otthon akarják taníttatni a gyerekeiket. Így – állítja Bardarov - a negatív folyamatokat 15-20 év alatt meg lehet fordítani.
Pozitív bevándorlás
A demográfiai válsággal foglalkozó szakértők általában egyetértenek azzal, hogy ahol a népességcsökkenést lassították, vagy megállították, ott a kedvező tendenciákhoz jelentős mértékben járultak hozzá a bevándorlók. Ehhez általában hozzáteszik, hogy V4 országok, közülük is legharcosabban Magyarország, teljesen elutasítják a bevándorlás lehetőségét. Természetesen ez a gyakorlatban nem érvényes, hiszen Lengyelország és Csehország elég sok (főleg szláv) bevándorlót integrált, s Magyarországon is sokkal rosszabbak lennének a statisztikák, ha az ország nem fogadott volna be a szomszédos államokból sok magyart. Igaz, ők viszont most a határon túli magyarok közül hiányoznak.
Bulgária e tekintetben a magyar utat választotta: gálánsan osztja az EU-s útleveleket a határon túli (ukrajnai, moldovai, macedóniai stb.) bolgároknak, és segíti letelepedésüket is. Ugyanakkor a bolgár társadalomban időnként kitörnek a roma-ellenes indulatok, s létező jelenség a muzulmán- illetve törökellenesség is. Kétfajta demográfiai pánik bukkan fel ebben az országban. Az egyik amiatt, hogy fogy a népesség, a másik viszont a törökök és cigányok „túlszaporodásától” tart. A bolgár kormányok több mint száz éve próbálnak megoldást keresni, hol a muzulmánok asszimilációjával, hol erőszakos kiszorításával. Az utolsó ilyen brutális akciót a kommunista rendszer 1989 nyarán hajtotta végre. Akkor kiderült, hogy névváltoztatással, az anyanyelvhasználat és az iszlám betiltásával képtelenek beolvasztani a muzulmán bolgár és a török kisebbséget, ezért kivándorlásra, „nagy utazásra” kényszerítettek több százezer embert. Pár hónappal később a rezsim összeomlott, de ezek a torz eszmék vissza-visszatérnek.
Innovatív megoldások nélkül
Ha jól meggondoljuk, a csökkenő népesség nem csak a munkaadók problémája, akiknek harcolniuk kell a munkavállalókért, általában véve is lassítja a növekedést, csökken a fogyasztás, a forgalom, de csökken az adóbevétel is. A lakosság elöregedése, a gyógyítás és az ápolás költségei növelik viszont a családi terheket és a közkiadásokat. A már idézett Global Risk szerint a V4 országok, így hazánk lakossága 2040-re 12 százalékkal csökken majd. Történhetnek olyan változások, amelyek megakasztják a demográfiai zuhanást. Például a Brexit miatt visszaköltözhetnek hazájukba azok, akik még nem épültek be a brit társadalomba. Egyes gyorsan növekvő, nyitottabb kelet-európai országok, mint például Észtország, vagy Csehország is visszacsábíthatják az eltávozottakat, vagy csökkenthetik a kivándorlást.
A nagy kérdés az, hogy mennyire eredményesek hosszú távon a Magyarországban és Lengyelországban bevezetett ösztönzők. A hazai családbarát kormánypolitika elsősorban a középosztályt biztatja gyermekvállalásra - adókedvezményekkel, hitelekkel, gépkocsivásárlási támogatással. Eközben a mindenkinek járó családi pótlék összege egy évtizede változatlan. A lengyel kormány – amely egyébként Orbánék elvbarátja – minden második, harmadik és további gyermek után kb. 40 ezer forintnak megfelelő családi pótlékot fizet. (Igaz, a lengyelek számára nem létezik olyan típusú „cigánykérdés”, mint Magyarországon, Szlovákiában, vagy a Balkánon.) Más országokban változatosabb politikákat alkalmaznak, amelyeknek csak egy eleme a bevándorlók fogadása. A családi terhek megosztása, a részmunkaidő bevezetése sok családot ösztönöz Észak-Európában, Franciaországban több gyerek vállalására. Az is véglegesnek látszik, hogy a női egyenjogúság, a hosszabb tanulmányi idő késlelteti a gyerekvállalást. Sok gyerek születik házasságon kívül, vagy korábban szokatlan együttélésekből. Ezeket a jelenségeket a konzervatív, jobboldali ideológiákat valló pártok, kormányok ellenségesen kezelik.
Azt tapasztalhatjuk, hogy a demográfiai válságok politikai témává, sőt válságok okává lehetnek. Az elöregedő szavazótáborok konzervatív, bezárkózó programokat hirdető pártokat helyeznek a hatalomba. Régi ideológiákat és életeszményeket prédikálnak, amire jó példa az Orbán-kormány új irodalmi, történelmi kánonja. Hasonló világ van Lengyelországban is. Ezek a pártok képtelenek szembenézni a valósággal, nem tudnak innovatív megoldásokat ajánlani a társadalmi gondok kezelésére. Sőt, elmérgesítik a helyzetet, s olyan állapotokat teremtenek, amelyek újabb csoportokat késztetnek kivándorlásra. A válság fokozódik.
Negyven éve fogy a magyar
A volt szocialista országok – a Balti-tenger és a Fekete-tenger közötti terület – népessége erősen csökken. A térségben általános a nézet: demográfiai válság van, amely alig kiszámítható következményekkel járhat. Ezt hangoztatja hazánk vonatkozásában a kormány is. Kapitány Balázs demográfus, a KSH Népességtudományi Intézetének kutatója szerint a demográfiai fordulathoz a születésszám növelése nem elegendő, szükség lenne a várható élettartam és az egészségben leélt életévek növelésére, bizonyos – korlátozott és szabályozott – bevándorlásra, illetve, hogy a kivándoroltak jó része visszatérjen Nyugat-Európából.
Ugyan a régió népességfogyásában sok a közös elem, a mértékben mégis jelentős különbségek vannak. Miért?
A volt szocialista országok közötti mai demográfiai eltérések mögött három okot emelnék ki. Az első történelmi: Nem ugyanolyan demográfiai helyzetből indultak ezek az országok a 90-es évek elején. Egyes országok korszerkezete (ilyen volt Románia, de Csehszlovákia szlovák része is) ekkoriban meglehetősen fiatalos volt, míg másutt – így Magyarországon – már a 80-as években megindult a népességfogyás. Ez a kiinduló korszerkezet pedig elég sokáig befolyásolta az egyes országok demográfiai folyamatait. Az egyes országokat különböző időben és mértékben érintette a kivándorlás: például Lengyelországból, Bulgáriából korán és sokan távoztak, Magyarországon lényegesen később jelent meg a tömeges kivándorlás, amely egyes államokat – például Csehországot - mindmáig kisebb mértékben jellemez. Bevándorlás is érintette ezeket az országokat, ráadásul igen különböző mértékben: Csehország, vagy az utóbbi években Lengyelország igen nagy számban fogadott bevándorlókat (jellemzően, de nem kizárólag más szláv nyelvű országokból). Magyarország számára kisebb mértékben a határon túli magyarok jelentettek demográfiai tartalékot, míg a Bulgáriába történő bevándorlás mértéke igen alacsony.
Vannak-e hatásos demográfiai kormánypolitikák, amelyeket az érintett államok átvehetnének?
Nincs csodaszer, vagy valami egyszerű megoldás. De ez nem jelenti azt, hogy minden népesedési célú szakpolitika hatástalan. A megoldás keresését azonban tovább nehezíti, hogy ami működni látszik az egyik társadalomban, nem biztos, hogy másutt is működik. Az, hogy például a skandináv országokban az apák nagyobb bevonása a gyermek nevelésbe (apai gyed, egyebek) növeli a kistestvér megszületésének az esélyét, még nem jelenti azt, hogy ez ugyanígy működne mondjuk Bulgáriában. Azt azonban elég biztosan merem állítani, hogy a jelenlegi demográfiai helyzetben, ezekben az országokban, így Magyarországon is a kizárólag a születésszám növelését célzó politikák önmagukban nem elégségesek a demográfiai fordulathoz. Ehhez szükség lenne a várható élettartam és az egészségben leélt életévek növelésére, bizonyos – korlátozott és szabályozott – bevándorlásra, illetve, hogy a kivándoroltak egy nem elhanyagolható része visszatérjen Nyugat-Európából.
Van-e példa arra, hogy csupán a születések számának növelésével enyhült valahol a helyzet?
Igen, van. A 90-es évek zuhanásszerű gyerekszám-csökkenését néhány volt szocialista országban az ezredforduló után olyan nagy növekedés követte, amely demográfiai értelemben jelentős. Például a Magyarországhoz hasonló lakosságszámú Csehországban 1999 és 2008 között 89 ezerről 120 ezerre ugrott a születések száma. De Magyarországon ilyen fordulat nem történt, a növekedés nálunk ugyanekkor minimális volt: 95ről 99 ezerre emelkedett. Egyébként egy ilyen – kizárólag születésszám növelésre alapozott – fordulatra Magyarországon is volt esély, amíg a 70-es évek közepén született igen nagy létszámú generáció női tagjai a "leginkább szülőképes" életkorban voltak, tehát leginkább 2003 és 2013 között. De azzal, hogy ők mostanra átlépték a 41. életévüket, ennek minden esélye megszűnt, egyszerűen biológiai okokból.
Befolyásolja-e a vallásosság a születésszámot?
Ma, Európában, minimális mértékben befolyásolja. Egy vallásos, konzervatív fordulat egészen biztosan nem oldaná meg a termékenységi problémákat.
Volt-e a múltban békeidőben – például hazánk esetében – a mai népességcsökkenéshez hasonló helyzet?
Hazánk lakossága 1980 óta gyakorlatilag folyamatosan fogy. Én nem tudok más olyan modern országról, ahol békeidőben negyven éve csökkenne a népesség.
Léteznek-e demográfiai ciklusok?
Ez vitatott kérdés. Én inkább a nemre szavaznék. Viszont hangsúlyoznám, hogy ez nem azt jelenti, hogy a demográfiai folyamatok teljesen determináltak: vannak ingadozások, a trendektől való megmagyarázhatatlan eltérések, és váratlan fordulatok – ilyen volt például a háború utáni amerikai és nyugat-európai baby boom-ot, amelyet senki nem tudott előre jelezni.
