BLOG

A Temesvári Eurorégiós színházi találkozó harmadik napja. Első előadás a Stúdió K színház Európa, Európa című produkciója. A majd három és fél órás előadás brutális képet mutat az európai kultúráról, a teljes értékvesztésről, és arról, hogyan lehet ebben a sarkából kifordult, felborult világban mégis megőrizni valahogy az emberséget.

Az előadás kezdőképe egy képkeret, amely az egész színpadot bekeretezi. Ezen a kereten belül játszódik az előadás, ezzel, mintegy behatárolva azt a teret, ahol azok az események történnek, amelyekről a szerző, Howard Barker, és az egyik szereplő, a Festő, aki az udvarban dolgozik, tudósítanak. A 17. század végén vagyunk, amikor a lengyelek segítségével Bécsből kiverik a törököket.

Belép az udvari festő (Lovas Dániel). Ő az a jellegzetes barkeri szereplő, aki a szerző más drámájában is felbukkan. A festő mindig kívülálló, csendes, ám határozott véleménnyel bíró szereplő, aki tudósít. Nem alakítja a történetet, hanem rekonstruálja, rögzíti. Magában a darabban nagyon kevés szerepe van a festőnek, ám ennek a rendezésnek (rendező: Koltai M. Gábor) a döntése, hogy továbbírja, jobban kihangsúlyozza a figurát. Aki felbukkan, elrendezi a képet, mindenkit beállít a helyére, vagy épp heves tiltakozásának hangot adva elhagyja a termet. Érdemes néhány szót szólni arról, hogy honnan is érkezi a festő. Mindig kívülről jön, onnan, ahonnan mi nézők is jöttünk, és csak nagyon ritkán lép be a keretbe. Legtöbbször a képkeret szélén áll, onnan figyeli az eseményeket, ám nem szól bele az eseményekbe. Ő csak fest.

Itt érdemes néhány szót szólni a díszletről is. A festő legtöbbször centrális kompozícióba rendezi a szereplőket, akik így tényleg azt a hatást keltik a nézőkben, hogy egy mozgó kép szereplői. Erősen emlékeztetnek ezek az elrendezések Peter Greenaway A rajzoló szerződése című filmjének kompozícióira, amikor minden egy keretbe van elrendezve, a rajzoló pedig kívülről figyeli a történést. Visszatérve a díszletre: első pillantásra szinte fel sem tűnik, de a pepita mintás padló enyhén lejt a nézőtér felé. Ezzel szintén a perspektivikus hatás erősödik, mint egy képet szemlélése során. Az emelkedő padlót rothadó, koszos, szürke falak veszik körbe. A darab semelyik pontján nem tudunk választ adni arra, hogy hol vagyunk éppen, azonban az mindig teljesen világos, hogy egy olyan térben, ami el van használva, le van harcolva, pusztul és rohad. Ebben a térben mindössze két állandó elem van, egy kád a jobb szélső sarokban, és egy nőgyógyászati szék. A hátsó fal egyben egy kijárat is, ám mögötte nincs semmi, csak az üresség.

A szereplők, lévén hogy emelkedik a padló, irreálisan nagynak látszanak a térben, ha hátul állnak – különösen, ha épp elöl is áll valaki. Nagyon ügyesen van ez a hatás kijátszva különösen a kezdőképnél, amikor először meglátjuk Starhemberget, a Császár hadvezérét (Menszátor Héresz Attila). Starhemberg középen áll, körülötte térdeplő foglyok. A kompozíció egy óriási ember hatását kelti, aki mindenkinél nagyobb, még Lipót császárnál (Spilák Lajos) is. Tulajdonképpen ez a kezdőkép az, ami meghatározza az egész darabot. Starhemberg áll mindig középen, tőle függ minden, még a császár is, és majdnem minden szereplő a kegyeit keresi. Ennek nagyon szép ellenpontja Katrin (Homonnai Katalin), aki kis, törékeny alkatával mégis elbűvöli Starhemberget.

Ebben a rothadó, meghatározhatatlan térben születik meg a történet a tökéletes értékvesztésről. Minden szereplő elveszti a méltóságát, minden szereplő elveszti meggyőződéseit. Csak Katrin az, aki a körülmények ellenére foggal-körömmel küzd, értéket és morált keres egy olyan világban, ahol már csak kétségbeesett emberek maradtak az űrben. És bár hiába küzd ilyen keményen, ő az egyetlen, aki képes azonosulni azzal, amivé vált. Nem szégyenkezik, nem bujdosik, bátran készül annak a gyermeknek a nyilvános megszülésére, aki az őt megerőszakoló és megcsonkító török katonáktól fogant.

Az előadásnak szintén fontos meghatározó eleme a zene. Az első két felvonás alatt folyamatosan, de szinte végig szól a zene. Különböző, jórészt klasszikus zenék. Ezek a zenék mindig nagyon markáns hangulattal töltik meg az egyes jeleneteket, amelyek önmagukban is nagyon erősek, ám így még inkább megképződik az a hangulat, amely egy-egy helyzetet jellemez.

Ahogy fent írtam, ebben az érték és talajt vesztett Európában minden szereplő az új helyét keresi, azt az állapotot, amikor végre azonosulni tud azzal, amivé lett a háború alatt. Minden megkérdőjeleződik. És nem csak a morális kérdések változnak meg, hanem olyan dolgok is megkérdőjeleződnek, mint hogy mitől Európa Európa? És vajon a művészet alkalmas-e ennek a helyzetnek a megváltására? A művészet és a politika olyan kettőse él együtt, ahol az egyik nem oltja ki a másikat, vagy nem győzi le egyik a másikat, de mégsem tekinthetünk el attól, hogy ez az egész történet egy képben történik, egy olyan képben, amit egy festő állított be, aki szépen elrendezte a szereplőket, majd lefestette őket, hogy tudósítsa az embereket a szenvedésről, és hogy tudósítsa őket arról, hogy mégis hogyan kell megpróbálni értelmet adni a rettenetnek.

Balázs Júlia