A retró a mi Bakonyunk Az Ahogy tetszik a Trafóban Ennyi színész egy nézőtéren! Mintha egy évadnyitó társulati ülésen lennénk. Elsőre ez tűnik fel a premierre várva, meg persze az, hogy egy részük a szereposztásban is szerepel. Vagyis közülünk lépnek majd a színpadra. Így is lesz: hangsúlyozottan innen, a Trafó nézőteréről, tágabb értelemben Budapestről, és a mostból, 2011 novemberéből indít az előadás. A nem tetsző itt és mostból nézzük az Ahogy tetsziket.
Kinek a testvérével van baja, kinek a szerelmével, és van, aki a várost nem bírja már elviselni. A közös nevező, hogy valamennyien úgy érzik, innen el kell menni, lassacskán mindegy, hogy hova, csak el innen, mert máshol talán mégiscsak jobb lesz valamivel. Felkerekednek hát, és kivonulnak közülünk, a száműzött herceggel együtt száműzik magukat vidékre. (A véletlen helyzet adta ötletként a mögöttem lévő sorból induló Roszik Hella-Rosalinda ehhez a kivonuláshoz a nézőként a sor szélén álldogáló Zsótér Sándor rendező kabátját kéri el – ki tudja, milyen hideg lesz azon az úton, jól fog az jönni.) Ehhez képest még Csehov Moszkva után ácsingózó nővérei is szerencsések, hiszen ők legalább azt tudták, hogy hová szeretnének menni, az Ahogy tetszik tétova kivonulói viszont csak azt, hogy honnan el. Erre a bizonytalanságra utal az előadás mottójául választott Müller Péter Sziámi-dal is: "Nem tudom eldönteni szívem, / Hogy hamburger vagy hot-dog, / Nem tudom eldönteni szívem, / Hogy itt rosszabb, vagy ott jobb." Ahová megérkeznek, pontosabban, ahová elmennek, hiszen megérkezésről nem beszélhetünk, az díszleteiben a hatvanas-hetvenes éveket idézi. Különböző székek, fotelok garmadáját látjuk ebből a korszakból, hangyás színes tévét, lestrapált Lehel hűtőt rengeteg itallal, és mindezt kopottas, szedett-vedett összevisszaságban. (A díszlet és a jelmez Vereckei Rita munkája.) Romkocsmás, bezárt művházas, elfeledett raktáras, egyszerre vonzó és taszító tér. A retró a mi vadonunk, mondhatnánk: ha már a jövőből olyan kevés látszik, és a jelen olyan élhetetlen, bújjunk el az ismerős félmúltba. Ez az önmagában is tágas tér az előadásnak azon a pontján tágul a falak elmozdulásával még nagyobbra, amikor a mindenki másba szerelmes, senki sincs a helyén kavalkádja egy veszekedős-huzakodós tömegjelenetbe torkollik. Ha a recenzensnek van egy kis ideje a cikk megírására, az több szempontból is tanulságos lehet. Egyrészt, mert megtapasztalhatja, hogy vannak előadások, amelyek jobban tetszenek aznap este, mint egy hét múlva, és vannak, amelyeknél éppen fordított a helyzet: minél többet gondolkodik rajtuk az ember, a kezdeti fanyalgás után annál jobbnak, maradandóbbnak tűnnek. Ez az előadás nem sorolható be egyértelműen egyik kategóriába se: utólag erényei is, hibái is jobban látszanak. De érdekes látni azt is, hogy az előadásról eddig megjelent kritikák is nagy szórást mutatnak. A kivonulásos kezdetet szinte mindenki dicséri, abban viszont már nagyon is eltérnek a vélemények, hogy hogyan sikerült egymáshoz passzítani Shakespeare-t és azt a mai állapot- vagy közérzetjelentést, amit az alkotók ehhez hozzátettek. Akik látták, összevetik Koltai M. Gábor tavalyi, temesvári rendezésével, ahhoz képest fogalmazzák meg hiányérzetüket, és van, aki az alternatív színházak mai helyzetének, esélyeinek látleletét is belelátja az előadásba. És ha további érvek kellenének még az előadás mellett, az egyik legfontosabb a HOPPart és a Nézőművészeti Kft. tagjaiból átvitt értelemben is összeállt társulat teljesítménye lehet. Érdekes, hogy az egyikbe sem tartozó Szabó Márta éppen egy idegen bolygóra tévedt, örök kívülállóként toporgó, szívszorító Jucit játszik, egyetlen szó nélkül. Vagy ott van Mucsi Zoltán, hosszú, fekete bőrkabátjában, ahogy elterül az egyik szétesni készülő fotelban, és úgy mondja el a "Színház az egész világ…" kezdetű monológot, hogy az ezerszer hallott sorok hirtelen visszanyerik igazságukat. Persze, igazsága van azoknak a kritikáknak is, amelyek egyik-másik szerep vagy szereplő megoldatlanságait, ellentmondásait említik, de az összteljesítmény meggyőző. |