• Kultúra
Csizmadia Izabella

"Ettől az anyagtól nem tudok szabadulni" - Koltai M. Gábor és az Árvák

Jeles András Árvák című művét május 6-án mutatták be a Stúdió "K" színházban. A rendezővel, Koltai M. Gáborral a Jeles-darabról, próbákról és mesterekről beszélgettünk.

Hogyan találtál rá a Jeles-darabra?

Mindig nehéz erre a kérdésre válaszolni. És a próbák közben sokszor kiderül, hogy nem is az a legerősebb kapcsolódási pont, ami kezdetben a leginkább megragadhatónak tűnt... Vannak mindenféle elvek, amiknek a mentén én darabokat keresek, és vannak másfajta szempontok, amiket a színházak helyeznek előtérbe. Ezek a szempontok nem mindig találkoznak. Most is rengeteg címet vettünk sorra a Stúdió „K”-val, aztán egyszer csak észrevettem, hogy ettől az anyagtól nem tudok szabadulni. (Az előadásról itt olvashatnak.)

Koltai M. Gábor

Koltai M. Gábor

Fotó: Mészáros Annarózsa

EZT IS AJÁNLJUK:

    Mi fogott meg benne, mi az, ami miatt nem tudtál tőle szabadulni?

    Kezdettől nagyon vonzott az, ahogyan ez az anyag Füst Milánhoz kapcsolódik, az ő közegéhez, nyelvéhez, világlátásához. Tele van nyilvánvaló áthallásokkal a Boldogtalanokból, amit magam is rendeztem. Egyébként Füst Milánnak is van egy Árvák című darabja. Rabul ejtett ez a Molnár Ferencből, Füst Milánból, Szép Ernőből összegyúrt emberi és stiláris közeg, vagy inkább az, ahogy valami fura sűrítményként felmutatja ezt a világot, kiindul belőle, aztán egyszer csak eljut belőle Kafkához meg Becketthez. Egyfajta módon persze maga Füst Milán is tartalmazza Kafkát meg Beckettet. Aztán ott van az egész körül ez a filmforgatás, mármint hogy ezt az egész cselédprostitúcióról szóló történetet hangosfilmnek forgatják a harmincas években. Kezdetben ezt valami nagy Fellinis kavalkádnak véltem. Aztán egyre kevésbé éreztem annak... egyszer csak meg kellett fejteni, miért és hogyan kapcsolódik össze ez a két világ, a filmforgatás és a forgatott film története. Sokan, akik csak a szöveget olvasták, azt mondták, nagyszerű ez a forgatási keret, de mégiscsak fityeg a sztorin... pedig éppen hogy nem keret, hanem a kettőnek csak együtt van értelme. Ha nem is adja magát könnyen, hogy mi az.

    Szerintem az előadásban pont, hogy a kettő szépen kiegészíti, erősíti egymást…

    Persze, valójában a szövegben is. Ami persze nagyon kevés kapaszkodót kínál abban a tekintetben, hogyan kell ezzel az egésszel bánni, hiszen Jeles saját magának írta ezt a darabot, úgy volt, hogy megrendezi, biztosan meg is fogja majd – tehát ez valójában egy vázlat, amiben ő tökéletesen tájékozódik, én viszont, talán túlságos hűséggel is, egy zárt, lekerekített darabként kezeltem. Ez persze külön történet, hogyan merészelhet az ember Jeles András-szöveghez nyúlni; tulajdonképpen csak úgy lehet, hogy megpróbál elfeledkezni a szerzőről, mármint hogy az egyik legnagyobb, leginkább vizionárius rendezőnk alapanyagáról van szó; és hogy ennek a rendezőnek saját univerzuma van, amiben az ember csak vendégeskedni tud, megpróbálhatja ezen át szemlélni a világot, mintha valami szöveten nézne keresztül – de soha nem lesz egészen a sajátja.

    Gondolom, megnézte az előadást…

    Persze, ott volt a bemutatón. Két héttel korábban egy levélben leírtam neki, hogy sok nehézség és sok öröm közepette dolgozunk, meg hogy a problémákat nekünk magunknak kellene megoldanunk, az ő segítsége nélkül, és megkértem, hogy a megelőlegezett bizalom tartson ki most már a bemutatóig. Tehát hogy ha lehetséges, engedje, hogy mi magunk próbáljunk meg eljutni az út végéig; az ő fejében biztosan egy másik előadás pereg, de talán a mi munkánk gondolatisága, legbelső érzete mégsem áll majd annyira távol az ő verziójától. Nagyon kedves, bizalomteli választ küldött, és végül valóban a bemutatón látta először.

    Koltai M. Gábor

    Koltai M. Gábor

    Fotó: Mészáros Annarózsa

    A darabban van a cselédlány, Mariska, akit a madám, Burgerné folyamatosan próbál meggyőzni arról, hogy árulja a testét. A lány sokáig ellenkezik, de végül beadja a derekát. Nekem ami nem derült ki egyértelműen az előadásból az az, hogy végül Mariska miért dönt így. Nem éreztem benne a váltást, a pillanatot…

    Ezt mások is mondták, úgyhogy sok egyéb mellett nyilván ez is munkára szorul még. Ettől függetlenül az egyértelműséget nem éreztem annyira fontosnak. Nagyon hosszan próbáltuk ezt az anyagot, és miközben dolgoztunk, egyre inkább az lett az érzésünk, hogy maga a cselekmény voltaképpen mellékes. Hogy a történet konkrét fordulatai (leszámítva a legutolsó pillanatot, amikor egyszer csak bejön a krimi-szál, és megvilágosodik, mi is történt valójában) voltaképp nem fontosabbak, mint a filmforgatás, ami a keretét adja, vagy mint az érzetek, gondolatok, amiket a kettő együtt kiad. Sokan mondták, hogy Mariska talán azért fordul át, mert Vilma akkor már beteg, és pénzre van szüksége...

    Én is erre gondoltam…

    De még nem beteg akkor. Én két irányból tudnám megtámasztani ezt a fordulatot. Egyfelől van valami Mariskában, amitől bizonyos helyzetekben, ahol szexualitás és agresszió találkozik, elgyengül, elveszíti az akaratát, főleg ennek a szörnyetegnek, Burgernénak a közelében; lebénul, olyanná válik, mint valami hipnotizált vagy elkábított kis állat, úgy botorkál föl a vágóhídra, hogy maga sem tudja pontosan, mi történik vele. Másrészt viszont nem vagyok róla meggyőződve, hogy Mariska lényének egyik része nem vonzódik ehhez a világhoz. Egy olyan embernek, aki a testiséghez kapcsolódó dolgokat ilyen szörnyű erővel szorítja ki magából, kell, hogy legyen valami betegebb és fojtottabb viszonya a szexushoz. Azt is gondolom, hogy valószínűleg nagyon vágyik szeretetre és kapcsolódásra, és talán egy harmadik dolog is megtámasztja ezt a fordulatot: az, hogy a Sántában (a detektívben, akinek végül odaadja magát) van valami Mariskához hasonló magány, kiszolgáltatottság, vágy a másik ember felé. Bele is szeret később. Mindez ismét csak felidézi Füst Milánt vagy Molnár Ferencet, de ezzel együtt nem vagyok meggyőződve róla, hogy a szövegben valóban kódolva lennének a lényegi fordulatok. Nem biztos, hogy mindig azokat a jeleneteket látjuk, amik a belső utakról számot adnak, mint ahogy a különböző szereplők sem adnak ki feltétlenül egy pontos ívet, teljességet. A Sánta például mindhárom jelenetében egészen másfajta embernek tűnik. Mindnyájan különböző személyiségnek tűnünk persze más-más helyzetben vagy társaságban, de akkor is úgy érzem, hogy az adott jelenet atmoszférája, funkciója döntőbb tényező, mint a lélektani mozgatórugók. Sok egyéb mellett

    a darab egyik legerősebb érzete valami végtelen vonulás vagy menetelés a halál felé, és az, hogy mennyire irracionális, idegenszerű, érthetetlen minden állomás az odáig vezető úton;

    hogy maga az élet, amiben kapcsolódásokat próbálunk találni, feloldani a magányunkat, sem egyéb, mint valami felfoghatatlan és irracionális semmiség. Sokszor támadt olyan érzésem, hogy szinte minden jelenetben van valaki (mindig más), akit én úgy neveztem magamban, „az idegenség hordozója”. A Lynch-filmekben vannak ezek a figurák, akik kényelmetlen, kísérteties abszurdumnak látják a körülöttük zajló dolgokat. Mindig van egyvalaki, aki nem találja a helyét abban, ami éppen történik. A casting-jelenetben az egyik színésznő az. És amikor először látjuk a Sántát, akkor ő az; már az is megoldhatatlan helyzet számára, hogy a cselédlány nem fogadja el a süvegcukrot, amit hozott neki, és át kell passzolni az édességet valami furcsa lénynek, aki egy paraván mögött lakik... csorog az emberről az izzadtság, nyirkos a tenyere, nem tudja, hogyan kell viselkedni ebben a helyzetben... aztán ez eltűnik róla, de átkerül valaki másra. Ez a fajta idegenség szinte minden jeleneten átvonul, de mindig másvalaki hordozza.

    Ahogy haladunk előre a történetben olyan, mintha egyre inkább eltűnne a forgatás és kezdene valósággá válni….

    Igen, a szövegkönyvből is eltűnik egy idő után. Én is el tudom képzelni, hogy egyfajta módon valósággá válik, sőt azt is, hogy a forgatott film voltaképpen már véget ért, és már a szereplők valódi sorsát nézzük, ami olyannyira bizarr, hogy soha nem történhetne meg egy harmincas évekbeli filmben. Tulajdonképpen az első három jelenet olyan, ami elférne egy korabeli moziban, csodálatosan meg is teremti ezt a stílt, aztán továbblép rajta. Látszólag még ebben a modorban beszélnek, de egyre távolabb kerül a maga által teremtett kerettől. Addigra viszont talán megteremtődik az is, hogy a forgatás sem valóságosabb, mint a filmen elmesélt történet.

    Koltai M. Gábor

    Koltai M. Gábor

    Fotó: Mészáros Annarózsa

    Miért volt ilyen hosszú, két fázisú a próbafolyamat?

    Sajnos elszerveztük magunkat Vereckei Ritával, a díszlettervezővel – kiderült, hogy nem fogunk tudni idejében elkezdeni gondolkodni a darab világáról, közegéről, márpedig ennél az anyagnál ez mindennél fontosabb. Egy darabig díszlet nélkül dolgoztunk, ami két-három hétig nagyon izgalmas volt, aztán már magunk körül forogtunk, nem tudtunk továbblépni. De az is világos lett közben, hogy Rita lenyűgöző fantáziájára és páratlanul mély gondolkodására van szükségem. Úgyhogy megvártuk őt a produkcióval; október végétől december végéig próbáltunk díszlet nélkül, aztán márciustól újra, már a majdani térben. Ez majdnem egy újabb teljes próbafolyamat volt, bár a kész, legyártott díszletben jó lett volna még egy hetet eltölteni...

    Mi köt a Stúdió "K"-hoz? Szabadúszó vagy…

    Sok színház van, ahol rendszeresen dolgozom, Nyíregyházán tizenkét évig minden szezonban volt bemutatóm, a Stúdió „K”-ban ez az ötödik munkám, és mindig vannak más, állandó vagy kevésbé állandó helyek: Tatabánya, Temesvár, Zalaegerszeg... Jó visszatérni egy csapathoz, ha nem nulláról kell kezdeni a közös gondolkodást.

    Nálad melyik ez a hely?

    Most éppen talán Nyíregyháza és a Stúdió „K”. De ez akkor is kiszolgáltatottabb, esetlegesebb létezés, mint amikor egy szűkebb csapat közösen szab irányt egy színháznak, amilyen mondjuk most a miskolci társulat. A valódi együtt-gondolkodás nem olvasópróbától bemutatóig tart, hanem évadokon ível át. Ez nagyon hiányzik.

    Van valaki, akit mesterednek tartasz? Esetleg példakép?

    Az ideálokhoz kicsit már öregnek érzem magam, de olyanok mindig voltak és vannak, akiknek a világa hat rám. Székely Gábor, ahogy a nemzedékem nagy részéét, úgy természetesen az én gondolkodásomat is nagyban formálta. Nemcsak szakmailag, tehát az elemzés, a színésszel való munka, a térhasználat tekintetében (olyan kérlelhetetlenül viszonyul ezekhez a kérdésekhez, ami megközelíthetetlen ugyan, de nem lehet kitérni a konoksága, a mérhetetlen megalapozottsága elől), de valamiféle morális alapállás tekintetében is. Tehát a színházról gondolkodni, egy erkölcsi tett, ami megkerülhetetlen felelősséggel jár. Mindmáig erős a viszonyom Ruszt Józsefhez, akinek próbáit is látogattam egy időben, de a puszta előadásain keresztül is hatott; nagyon érteni véltem azt a gondolkodásmódot, ami behálózta az ő egész életművét. Sok korai rendezésemben visszaköszönt az, ahogyan ő nyúlt a reneszánsz vagy klasszikus anyagokhoz. És persze nem tudja az embert nem állandó szellemi izgalommal eltölteni, ahogy Zsótér előadásait nézi, függetlenül attól, mennyire áll éppen közel ahhoz, amit az ember maga csinál. De hát minden igazán markáns gondolkodás hat az emberre, bizonyos dolgokban megerősíti, más dolgokat megkérdőjelez... Az a humorral, egyszerre megértéssel és távolságtartással kezelt gazdagság, ahogy Ascher szereplői léteznek a színpadon... Meg persze a színészek, tervezők, dramaturgok, akikkel időről időre találkozunk, és ha évek telnek is el egy-egy újabb találkozásig, jó esetben kitörölhetetlen nyomot hagyunk egymás gondolkodásában.

    Az előadásról itt írtunk.

    Top 16